19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

A következő este Aden azzal a tudattal nyitotta ki a szemét, hogy ő a Középnyugat ura. Azt mondta Bastiennek, hogy kapcsolatba kell lépniük Lucasszal, előbb át kell esniük a formaságokon. De ez csak a papírmunka volt. Érezte a csontjaiban és a vérében a győzelmet. Tudta, hogy Chicagóban nincs olyan vámpír, aki képes lenne ellene kiállni, és ha még tovább nyújtotta a tudatát, az egész területre, az ő területén senkit sem észlelt, aki képes lenne rá.

Úgyis meg kell majd személyesen látogatnia Lucast, hogy megkapja az uralma teljes erejét és terhét. A Középnyugat minden vámpírja hamarosan tőle kapja a következő lélegzetvételét, a szíve következő dobbanását. Aden megpróbálta elképzelni ennek súlyát. Négy vámpírgyermekének élete is elég nehéznek tűnt. Milyen lenne, ha ezrek nyomasztanák őt minden nap minden percében? Valószínűleg üdvözölné a mindennapi napfelkeltét, mert az némi megnyugvást hozna neki.

Felült, visszahúzta magához a tudatát, és szűkítette a fókuszpontját. Lucasnak várnia kellett. Aden első számú prioritása az volt, hogy megtalálja Sidonie-t. Valahol ebben a városban volt, a városban, amely most már az övé volt. Valahol odakint volt egy vámpír, aki tudott valamit, aki látott valamit, ami elvezethetné Adent ahhoz, aki megtámadta az őrségét, és elvitte tőle Sidonie-t. Nem arra volt szüksége, hogy valaki rámutasson a házra, csak közel kellett vinniük. A lány vére majd elárulja neki a többit.

Félrelökve a takarót, kikászálódott az ágyból, és a zuhanyzóba indult. Érezte, hogy a vámpírjai felébrednek a folyosó végén lévő, biztonságos szobáikban. Aztán meglepetten pislogott, és a léptei majdnem megtorpantak, amikor valami többet is megérzett, valamit, amit csak egy lord érezhetett... vámpírok ébredtek az egész városban. Jó. Mindannyiukat munkára fogta.

 

 

Aden meglepődött, amikor belépett az irodájába, és ott Earl Hamilton várta. A férfi a recepciónál járkált, és megfordult, amikor Aden befordult a sarkon. Teljes harci felszerelést viselt, beleértve egy katonai minőségű golyóálló mellényt is, a nyakában pedig egy MP5-ös lógott a szíján. A keze a fegyveren pihent, ahogy szembefordult Adennel.

– Hamilton – mondta Aden meglepetten.

– Uram – mondta az ember, megfelelően lehajtva a fejét. – Hallottam... bocsásson meg, uram, de úgy hallottam, hogy Reid kisasszonyt elrabolták. Igaz ez?

– Sajnos – erősítette meg Aden komoran.

A férfi arca a sajnálkozás tanulmánya volt.

– Be kell nyújtanom a lemondásomat, uram! Cserbenhagytam önt, és Ms. Reid fizette meg az árát!

Aden csípőre tette a kezét, és az embert tanulmányozta. Megértette a férfi megdöbbenését, de nem látta, hogy a lemondás hogyan segítene bárkinek is.

– Ezt nem fogadom el – mondta végül. – Most nagyobb szükségem van rád, mint valaha. És ha ragaszkodsz ahhoz, hogy felelősnek érezd magad, akkor Sidonie-nek is szüksége van rád. Ami azt illeti, hogy cserbenhagytál-e vagy sem, az életedet ajánlottad fel az enyém és az enyémek védelmében. Néhány embered az életét adta ezért a védelemért. Valóban ostoba Lord lennék, ha ezt a hűséget azzal jutalmaznám, hogy kirúglak.

Könnyek csillantak Hamilton szemében, amikor ezután megszólalt. – Köszönöm, uram! Megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom önt, bármilyen módon!

– Akkor segíts megtalálni őt!

– Segítek. Emberek járták az utcákat, főleg pletykákat gyűjtöttek. És végre a telefonok is elkezdtek csörögni. Mindenki tudja, hogy keressük őt, és jutalmat ajánlottunk fel.

– Jó ötlet! Duplázd meg a megmentéséhez vezető információért, és háromszorozd meg, ha megadják a pontos helyet.

– Igen, uram! – Hamilton tiszteletteljesen bólintott, és a lift felé indult, miközben Aden négy vámpírja elindult felé a folyosón.

– Travis – szólította Aden anélkül, hogy megfordult volna –, a vámpírnak, aki először talált Sidonie-ra a rabszolgaháznál szaglászva, mi is volt a neve?

– Elias, uram – szolgáltatta az infót Travis, miközben megjelent Aden mellett.

– Igen. Hívd fel! Ha nem Silas vitte el, akkor a legvalószínűbb tettes valaki, aki kapcsolatban áll a rabszolgahálózattal. Sidonie sok bajt okozott ott, és egy szép pénzáramlást szakított meg.

– És ragaszkodott hozzá, hogy kihagytuk a műveletet vezető vámpírt.

Aden bólintott. – Carl Pinto – erősítette meg, és a tudat mintha felkapcsolt volna egy égőt az agyában. – Találjátok meg!

Megcsörrent a telefon, és Bastien az íróasztalhoz ment, hogy felvegye. Röviden beszélt, majd Travisnek nyújtotta a telefont. – Ha már az ördögöt emlegettük.

Travis egy gyors pillantást vetett Adenre, majd átvette Bastientől a telefont. – Elias?

– A pletykák szerint a főnököd az új Lord. – Aden könnyedén hallotta a beszélgetés mindkét oldalát.

– A pletyka gyorsan terjed – mondta Travis. – Alig ébredtem még fel.

– Még gyorsabban, mint gondolnád. Ezt a bizonyos hírt ma reggel, a napfelkelte előtti utolsó órában hallottam. Igaz ez?

– Úgy tűnik.

– Ebben az esetben, van egy másik ínyencségem is a számodra.

– Hallgatlak!

– Emlékszel arra a tárgyra, amit korábban visszahoztam neked?

Travis felemelte a tekintetét, hogy Adenre nézzen. – Igen?

– Nem mindenki örült annak, hogy Lord Aden beavatkozott az ügyeikbe.

– Így hívják manapság a menő kölykök a rabszolgákat?

– Ne szórakozz velem, Trav! Tudod... – Elias nem jutott tovább, mert Aden kikapta Travis kezéből a telefont.

– Elég a baromságból! – követelte. – Hol van?

– Uram – zihálta Elias, és Aden egyszerre hallotta a döbbenetet és a rettegést ebben a két szóban. Ilyen érzés volt vámpírlordnak lenni. Alig egy nappal ezelőtt Aden még csak egy újabb erőteljes vámpír volt. Most Lord Aden volt, akinek megvolt a hatalma ahhoz, hogy elérje és megállítsa egy vámpír szívének dobogását.

– Beszélj! – parancsolta Aden.

– Carl Pinto, uram. Ő volt Klemens embere a rabszolgakereskedelem élén. A kábítószernél is, de nagyon tetszett neki, hogy birtokolhatja azokat a nőket.

– Hol? – Aden állkapcsa olyan erősen összeszorult, hogy nehezen préselte ki magából ezt az egyetlen szót is. Ha Pinto hozzáért Sidonie-hoz, meg fog halni. Valójában így is, úgy is meg fog halni, de ha bántani merészelte a nőt, a halála lassú és gyötrelmes lesz.

– Megadhatom a címet, uram, de egyszerűbb lenne, ha megmutatnám.

– Rendben! – Aden visszaadta a telefont Travisnek. – Szervezd meg a találkozót! Öt perc múlva indulunk!

 

 

Sid lassan tért magához, lomhának és fáradtnak érezte magát, és küzdött az agya ragaszkodása ellen, hogy felébredjen. Vissza akart aludni, és semmi oka nem volt rá, hogy ne tegye. Szabadúszó riporter volt. Nem mintha lett volna meghatározott időbeosztása, és ha találkozója lett volna, már csörgött volna a telefonja. Mosolyogva fordult meg, és megrándult a fájdalomtól, amikor valami a csípőcsontjába fúródott, valami kemény és... A szemei felpattantak, amikor eszébe jutott, hol van. Mi volt az a valami, ami a csípőjébe fúródott.

Túl gyorsan ült fel, amitől a feje megszédült, és közben a szobában lévő többi nőre, a fogolytársaira pillantott. Kivéve, hogy nyilvánvalóan nem úgy tekintettek rá, mint valami társra. Nagyon kevés fény volt – csak egy egyszerű, megsárgult izzó égett a feje fölött –, de ahhoz elég, hogy hét másik nőt számoljon meg, akik olyan messze kuporogtak tőle, amennyire a kis szoba és a láncaik engedték. Az arcukon tisztán látszott a vele szembeni bizalmatlanságuk, ami a szorult helyzetük miatti fáradt rémülettel keveredett.

Sid eltúrta a haját az arcából, és hátrébb húzódott, amíg a falnak nem tudott támaszkodni, hogy ellazítsa az izmait, miután úgy érezte, több órán át feküdt a kemény fapadlón. Lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni, összerakni az eseményeket, amelyek oda vezettek, hogy ebben a mocskos szobában ébredt. Nem emlékezett arra, hogy elaludt volna, de a teste azt súgta neki, hogy órák teltek el. Az ablak be volt rácsozva belülről, kívülről pedig bedeszkázva, de eleget látott ahhoz, hogy tudja, éjszaka van, és kételte, hogy ez ugyanaz az éjszaka lenne, mint amikor elrabolták.

Eszébe jutott, hogy beszélt a vámpírral, Carl Pintóval, ahogy az is, hogy Pinto emberi szolgája belökte ebbe a szobába, és levágta a kezéről a kötegelőt. Izgatottságot érzett, mert végre elérhette a fegyverét. És aztán... semmi, amíg most fel nem ébredt. De valami nem stimmelt, valami több, mint a nyilvánvaló, mert egyáltalán nem lett volna szabad aludnia. Ébernek és rémültnek kellett volna lennie. Azok a rohadékok biztos megint bedrogozták, de hogyan? Nem evett és nem ivott semmit. Sőt, olyan szomjas volt, mintha lefutott volna néhány mérföldet egy forró napon víz nélkül. A gondolat hatására minden cél nélkül szétnézett vizet keresve, de nem talált. Nem meglepő.

A hátát a falnak döntötte, aztán lenyúlt, és elkezdte a lába izmait mozgatni, amelyek fájtak és sajogtak attól, hogy olyan sokáig volt a csomagtartóba gyömöszölve, majd a padlón aludt. Előbb az egyik, majd a másik lábát hajlította be, mindkét térdét a mellkasához emelte, majd többször visszaengedte, masszírozta a vádliját, a combját... A homlokát ráncolva, ujjaival végigsimított a jobb combján. Ott jobban fájt. Érzékeny volt, egy kemény csomó, amely annyira gyötrelmes volt, hogy a farmerja vastag anyagán keresztül is érezte. Más körülmények között nem sokat gondolkodott volna rajta. Könnyen és csúnya zúzódásokat szokott szerezni, és gyakran nem is emlékezett arra, hogy mi okozta valamelyik sötét foltot. De ez több volt, mint egy zúzódás. Ez inkább olyan volt, mint amikor annak idején, oltásokat kapott mielőtt Dél-Amerikába ment volna, és negatív reakciót váltott ki...

A francba! Az őr nem megcsípte a combját tegnap este. Pontosabban mégis, de nem erőszakra készült, hanem beadott neki valami kábítószert. Annyira megkönnyebbült, amikor a férfi kiszabadította a kezét, de a fickó csak azért tette, mert tudta, hogy ő ki lesz ütve. Jézusom, mit adott neki? Mi van, ha valami függőséget okozót? Mi van, ha a tű nem volt tiszta?

Azzal előzte meg a teljes pánikrohamot, hogy emlékeztette magát, sokkal nagyobb és közvetlenebb problémája is van. Egy olyan vámpír tartotta fogva, aki a halálát akarta, és akinek a legoptimistább terve az volt, hogy eladja őt rabszolgának. A drogfüggőséggel meg tudna birkózni, a betegséggel meg tudna küzdeni. Később. Majd ha szabad lesz.

Most arra kellene koncentrálnia, hogy kijusson innen, és magával vigye ezeket a nőket is.

– Por favor – szólt Sid a legidősebb nőhöz, aki még mindig néhány évvel fiatalabb volt nála. Sid jól beszélt spanyolul. Az anyja szakácsnője, aki a dadája is volt, amikor fiatalabb volt, Puerto Rico-i volt, és csakis spanyolul beszélt Siddel.

– Mióta vagyok itt? – kérdezte spanyolul folytatva. – Mennyit aludtam?

– Sok órát – válaszolta a nő. – Tegnap este hoztak ide, és egész nap aludtál.

– De csak egyet – tisztázta Sid. – Egy napot.

A nő bólintott. – Hamarosan jönnek – figyelmeztette. – De legalább hoznak ételt és vizet.

Sid bólintott. Ennek volt értelme. Nem költenének a szükségesnél többet a nők egészségének megőrzésére, de élve volt rájuk szükségük. Halott rabszolgát nem lehetett eladni.

– Hány ember jön, amikor hozzák az élelmet? – kérdezte Sid.

– Kettő. – A nő megvonta a vállát. – Néha csak egy.

– Mióta vagy itt? – kérdezte Sid kíváncsian. Miután Aden megsemmisítette a másik házat, arra számított volna, hogy Pinto a lehető leggyorsabban be- és kiköltözteti a nőket.

– Hat napja, azt hiszem – mondta a nő. – Egy éjszaka után összeláncoltak minket, és azt mondták, hogy elmegyünk, de aztán... – Ismét megvonta a vállát. – Elmentek, és nem jöttek vissza. Azt hittem, hagynak minket meghalni. De aztán jött, és most megint várunk.

– Úgy érted, a vámpír.

Az egyik fiatalabb nő, igazából egy lány, bólintva közbeszólt. – Csinos – mondta –, kegyetlen szemekkel.

Carl Pinto ezeket a nőket a többiekkel együtt akarta elszállítani, ébredt rá Sid, azokkal, akiket Aden kiszabadított az általa felfedezett házon történt rajtaütéssel. De Pinto kénytelen volt megváltoztatni a tervét. És most itt ült ebben a házban a néhány fogvatartottjával, valószínűleg félt elszállítani őket, attól tartva, hogy elkapják, de nem akarta elveszíteni a hasznot sem a kiszabadításukkal. Talán azt gondolta, hogy aki megnyeri a kihívást, az vissza fogja engedni a rabszolga-futtatáshoz. Az mindenképpen jövedelmező volt, ha az ember nem törődött azzal, hogy honnan származik a haszon.

Sid viszont meg volt győződve arról, hogy Aden lesz a végső győztes. És ez azt jelentette, hogy Carl Pinto napjai meg voltak számlálva.

Sajnos nem tudott olyan sokáig várni. Felállt, és folytatta a nyújtózkodást, miközben különböző menekülési forgatókönyveket játszott végig a fejében. Egyrészt biztos volt benne, hogy Aden meg fogja keresni. Nem hinné azt, hogy elhagyta őt. Az előbb nem gondolkodott tisztán. Bizonyára volt valami bizonyíték az elfogásáról. Earl Hamilton és az egész biztonsági csapata csak egy emelettel lejjebb teljesített szolgálatot. A lány a homlokát ráncolta, és azon tűnődött, vajon mi történhetett Hamiltonnal és az embereivel. Vajon mind meghaltak? Jesszus, remélte, hogy nem.

Elhessegette a gondolatot. Semmit sem tehetett ezzel kapcsolatban, és nem volt szüksége arra, hogy a negatív energia elszívja az elszántságát. Egyetlenegy dologra kellett koncentrálnia, mégpedig arra, hogy eltűnjön innen a picsába. Szóval, amik mellette szóltak... először is, Aden keresni fogja, másodszor, még mindig nála volt a fegyvere. Dresnertől, attól az áruló ribanctól megtanulta, hogy nincs szükség karóra ahhoz, hogy megöljön egy vámpírt. Ez a hagyományos módszer volt, de a kulcs nem maga a karó volt, hanem az általa okozott kár. Ha elég kárt okozol egy vámpír szívében, mindegy, hogyan teszed, meg tudod ölni. Ha valahogy elég közel tudna kerülni Carl Pintóhoz ahhoz, hogy a pisztollyal egyenesen a szívébe lőjön, az megtenné a hatását.

Vagy inkább az lenne a trükk, hogy elég közel kerüljön a fegyver, és aztán meghúzza a ravaszt. Még soha nem ölt meg senkit, még soha nem lőtt pisztollyal élőlényre, nemhogy emberre. De Pinto nemcsak Janey-t ölte meg, hanem megszámlálhatatlanul sok nőt vetett rabszolgasorba, szörnyű sorsra, olykor halálra ítélve őket. Vajon képes lenne megölni, ha arra kerülne a sor? Úgy gondolta, hogy igen.

De azt tudta, hogy nem ülhet tétlenül arra várva, hogy Aden felbukkanjon. Ez nem egy tündérmese volt, ő pedig nem volt hercegnő. Nem számíthatott arra, hogy a hőse belovagol majd egy fehér lovon, vagy ebben az esetben begurul egy fekete terepjáróval. Még ha fel is bukkanna, lehet, hogy elkésne.

Bakancsos lábak dübörögtek a folyosón, és álltak meg a hálószoba ajtaja előtt. Néhány nő felkiáltott, átölelték egymást, és úgy meredtek az ajtóra, mintha egy szörnyeteg belépésére számítanának, ami nem állt messze az igazságtól. Sid nem csatlakozott a rémült összebújáshoz – nem volt benne biztos, hogy befogadták volna-e, ha megpróbálja –, de biztosra ment, a sarokba húzódott, és a mellkasához szorította a térdét, nem akart egy cseppet sem kockáztatni, hogy felfedezik a fegyverét.

Fémcsikorgás hallatszott, aztán valami, ami úgy hangzott, mintha egy nehéz lakat koppant volna az ajtófélfához, mielőtt az ajtó kinyílt. Sid arra számított, hogy az őrök hozzák az ételt és a vizet, de ehelyett maga Pinto állt ott, a szeme vörös tűzben ragyogott, ahogy a lányt bámulta a félhomályban.

– Kelj fel, ribanc! – morogta.

Sid nem mozdult, csak dacosan bámult rá. Nem akarta megkönnyíteni a dolgát.

Pinto kegyetlen mosolyt villantott rá, és gyorsabban mozdult, mint ahogy a nő emberi szeme követni tudta volna, átsuhant a szobán, és megragadta a legfiatalabb nőt, azt, aki szépnek nevezte őt. A nő felsikoltott, a férfi kemény szorításában lógott, és halkan nyöszörgött.

– Kelj fel – ismételte Sidnek –, vagy szárazra iszom, és csak a héját hagyom itt!

Sid igyekezett minden gyűlöletet, amit érzett, a tekintetébe önteni, miközben háttal a falnak felállt. – Hagyd őt békén! – követelte. – Engem akarsz! Itt vagyok!

– Milyen megható – gúnyolódott Pinto. De szétnyitva az ujjait, elengedte a tinédzsert. A lány lánccsörömpöléssel zuhant a földre, majd kúszva csatlakozott a rémült foglyok csoportjához.

– Akkor gyere, Sidonie Reid! Derítsük ki, miért talál téged egy olyan rideg fattyú, mint Aden, ilyen ellenállhatatlannak!

Sidonie lassan lépkedett, megacélozva magát, hogy az ajtóhoz érve kitörjön. De sosem ért oda. Hirtelen fülsiketítő zaj rázta meg a házat, hangos faropogás, amit egy kemény csattanás követett, amikor valami nehéz és lapos valami a padlóra zuhant. Mint például a nehéz bejárati ajtó. A szíve megdobbant, amikor rájött, hogy Aden biztosan megtalálta őt, hogy közeleg a megmentés, nemcsak neki, hanem a többi nőnek is. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, hogy tudassa Adennel, hol van, de mielőtt még levegőt vehetett volna, Pinto már rajta volt. Az egyik keze megragadta a derekát, az oldalához szorította, a másik pedig eltakarta a száját, miközben elvonszolta a nappaliból a folyosó másik végébe, amely a konyhába nyílt.

Úgy hangzott, mintha háború tört volna ki mögöttük, a nappaliból folyamatos lövöldözés és kiabálás hallatszott. Sid egy pillanatig Adent féltette, mielőtt visszarángatták a saját veszélyébe, amikor Pinto elég erősen nekicsapta az előszoba falának ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete. A vámpír a nőhöz tapadt, tenyerét a szájára szorította, és egy hosszú pillanatig ott álltak, miközben Pinto mintha figyelmesen hallgatózott volna a konyha irányában. Aztán ugyanilyen hirtelen újra mozgásba lendültek.

Sid küzdött, amennyire csak tudott, de Pinto vámpír volt. Az ereje messze meghaladta az övét, és nem okozott gondot neki bántani őt. Sid erőlködve próbálta meghallani, mi történik a nappaliban. Egy kivétellel, Pinto csatlósai emberek voltak. Ha az ott kint Aden volt, és az ösztöne azt súgta, hogy igen, akkor Pinto emberi banditájainak esélyük sem volt.

Pinto még egyszer megrántotta a nőt, épp csak megállva a konyha és a nappali közötti boltíves nyílás előtt. A férfi megdermedt, mocskos ujjait a nő szájára tapasztotta, karja olyan szorosan tapadt a bordáira, hogy Sid alig kapott levegőt. A nő azt gondolta, tudja, miért várakozik a fickó. A feljáró ajtaja a konyha túloldalán volt, és Pintónak pont a nappali nyílása előtt kellett elhaladnia, hogy odaérjen. Még vámpírsebességgel is teljesen látszódnának a nappaliból néhány értékes másodpercre.

Pinto a helyén tartotta, szinte hangtalanul motyogott, próbálta meggyőzni magát, hogy meneküljön, ragaszkodva ahhoz, hogy senki sem fogja észrevenni, és ugyanazzal a lélegzetvétellel átkozta is Adent. Sid tekergett és vonaglott, próbált zajt csapni, hogy felborítson valamit, és elárulja a helyzetüket, de Pinto arccal előre az egyik kamraszekrény nyitott polcának nyomta, a szélek az arcába, a mellébe, a combjába vájtak. A szélesre nyitott bejárati ajtóból érkező hideg levegő végigsöpört az arcán, és ha oldalra fordította a szemét, láthatta a nyílást.

Pinto izmai megfeszültek. A mormogása egyre sürgetőbbé vált, és Sid tudta, hogy a szabadság felé tartó végső rohamra készül. Ez volt az igazság pillanata. Vagy most cselekszik, vagy feladja a szabadságát, és talán az életét is.

A bal karját kínosan csapdába ejtette Pinto acélos szorítása és a mellkasának nyomódó polc. A jobb karja azonban a könyökétől lefelé szabad volt. Sidonie a fogait csikorgatva, imádkozva, hogy Pinto túlságosan el legyen foglalva a saját gondjaival ahhoz, hogy figyeljen arra, mit csinál, a jobb kezét a hasa fölé csúsztatta. Lassan mozdult, ujjait karmokká görbítette, és felgyűrve a kapucnis pulóver és a póló dupla rétegét, alácsúsztatta kezét, amíg el nem érte a haspánt kemény szélét. Ekkor megállt, tesztelve a férfi reakcióját. De úgy tűnt, annyira a nappalijában lévő veszélyes betolakodókra koncentrál, hogy máris nem fenyegetésként tekintett emberi túszára.

Sid a kezét a hasára simulva hagyta, és várta, hogy a férfi megmozduljon, hogy vámpír-sebességgel elvonszolja a repedezett porcelán mosdókagyló mellett, felbukkanva, majd elhaladva a nappali teljes látótere előtt. A férfi még egy kicsit tétovázott, épp csak annyi ideig, hogy előrehajoljon, és beleszagoljon a levegőbe a feljáró ajtaja előtt, Sid pedig követte a saját elképzelését.

A kezét a haspánt alá dugva, remegő ujjait a kis kilenc milliméteres markolata köré fonta. Szilárdnak érezte a kezében, nehéznek, ahogy kihúzta a pisztolytáskából, miközben mély levegőt véve bátorságot gyűjtött. Aztán egy inkább ügyetlen, mint kecses erőfeszítéssel behajlította a könyökét, addig csavarta a fegyvert, amíg az Pinto mellkasához nem szorult, és újra és újra meghúzta a ravaszt, amíg a tolózár vissza nem záródott, és nem maradt semmi, amivel lőhetett volna.

 

 

Aden nem vesztegette az idejét bonyolult stratégiákra. Elias szerint, akivel a megbeszéltek szerint találkoztak, Pintónak már csak egy vámpírja maradt abból a csapatból, amelyet Aden alig néhány nappal korábban tizedelt meg. A többiek emberek voltak, többnyire gengszterek, akik szívesen szolgáltak őrként és végrehajtóként. A fizetés jó volt, a kockázat pedig alacsony. Legalábbis a mai este előtt az volt. Ma este maga a pokol fog rájuk szállni egy dühös vámpírlord formájában.

A célba vett ház sokkal rosszabb környéken volt, mint az előző. Pinto valószínűleg nagyobb biztonságban érezte magát itt. A hatóságok ritkán merészkedtek ezekbe az utcákba, általában csak nyílt erőszakra reagálva, és ezen a házon nem volt semmi olyan, ami nem kívánt figyelmet keltett volna.

Aden vámpírjai félháztömbnyire parkoltak le a terepjárójukkal, és kirívóan kivillantották az agyaraikat, amikor kiszálltak, így nem volt kérdés, hogy a potenciális tolvajok kivel állnak szemben. És a biztonság kedvéért Aden egy nagyon egyértelmű „ne baszakodj velem!” üzenetet küldött egy olyan erőhullámmal, amit még a legostobább ember is megérthetett. Három járművet hoztak magukkal arra az esetre, ha lennének olyan foglyok, akiknek szállításra lenne szükségük, és nem akart arra visszatérni, hogy mindegyiket alkatrészekre lecsupaszítva találja.

Gyalog tették meg a rövid utat a házig, és megálltak, amikor Aden egy vékony energiaszálat küldött ki, amellyel a házat és a benne lévőket fürkészte. Sidonie biztosan bent volt, biztosan életben volt, bár azt nem tudta megállapítani, hogy sérült-e. Be kellett jutnia oda.

– Egy külső őr – jegyezte meg komoran Bastiennek, aki mellette állt. – Ember, a ház jobb oldalán.

Bastien bólintott. – Ott egy oldalajtó van. Valószínűleg azt jelenti, hogy nincs hátsó ajtó.

– Többre számítottam – jegyezte meg Aden, miközben a ház két oldalán lévő sötét tereket kutatta át, és az erejét használva fürkészte a házat és az udvart, további őrök után kutatva.

– Lehet, hogy Pintónak kevés az embere. Sok embert vesztett a rabszolgaháznál – vetette fel Bastien.

Aden nem bízott a lehetőségekben, ő abban bízott, amit a saját érzékei mondanak neki.

– Rendben! Kage, menj és intézd el azt az őrt! Ha meghallod, hogy belépünk a bejárati ajtón, csatlakozz hozzánk!

– Atyám – nyugtázta Kage, és elindult, úgy suhant át az utcán, mint egy árnyék a hold előtt. Nem firtatta, honnan fogja tudni, hogy Aden és a többiek mikor érnek be. Ugyanolyan jól tudta, mint bármelyikük, hogy Aden belépésében nem lesz semmi finomkodás.

– Mi többiek elöl megyünk be, gyorsan és mocskosan – mondta Aden, kimondva a nyilvánvalót. – Az ajtó bedől, mi bemegyünk. Odabent Pinto mellett még egy vámpír van, de vagy egy tucatnyi ember is. Néhányan közülük rabszolgák lehetnek, úgyhogy öljetek meg mindenkit, aki mozog, hacsak nem nőnemű! A többit később oldjuk meg!

– És Pinto, uram? – ez Freddy volt. Mindig harcra kész, és az igazi harc ma este Carl Pinto lesz.

– Pinto az enyém – mondta Aden, és a szája egy féloldalas mosolyra húzódott. – A másik a tiéd lehet. Csináljuk!

Aden a többieket meg sem várva átkelt az utcán, felsétált a törött betonjárdán, és egyetlen ugrással megtette a verandára vezető három lépcsőfokot. Ahogy a talpa a széles tornáchoz ért, tiszta energiából faltörő kossá formázta az erejét, és kilökte maga elé. A nehéz, fémlemezzel és megerősített zsanérokkal ellátott ajtó megrepedt középen, mint egy darab korhadt fa. Freddy Aden elé lépett, és oldalra fordulva belerúgott az összetört ajtóba, amitől az hangos, dübörgő, csattanással a földre zuhant.

Az elülső szobában csoportosuló emberi őrök lövöldözni kezdtek, és egyre több lövés dördült el, ahogy azok is, akiket az eredeti behatolás ledöntött a lábukról, összeszedték magukat és a fegyvereiket, és harcolni kezdtek az életükért. Freddyt letarolta egy géppisztolysorozat. Aden megérezte vámpírja vérének gazdag illatát, és megragadva a vállát, megállt mellette haladás közben, hogy egy gyógyító energiasugarat küldjön a gyermekébe. Tekintetét az emberre emelve, aki elsütötte a fegyvert, Aden megragadta egyik kezével a torkánál fogva, másik kezét a férfi álla alá szorította, és megcsavarta, olyan sebességgel és erővel törve el a nyakát, amilyet egy ember sem remélhet.

Mozgást észlelt a folyosón, és éppen akkor fordult meg, amikor az egyik őr több rémült nőt terelt maga előtt az előszobába. Egy gyors pillantás elárulta neki, hogy a vámpírjai jól kézben tartják a többi őrt, így a figyelmét a gyáva ember felé fordította, aki a rabszolgákat pajzsként használta a saját értéktelen életéért.

– Engedjetek el, vagy mindet megölöm! – kiáltotta a férfi, és a hangja félelemtől recsegett. A karját egy tinilány állkapcsa alá fonta, a fegyvere csöve a nyakába fúródott.

Aden olyan gyűlölettel nézett a férfira, amilyet azok számára tartogatott, akik rabszolgasorba taszítanának másokat, akik pénzért vagy élvezetből bántalmazzák őket. – Menj a pokolba! – morogta.

A férfi viszonozta a dühös pillantást, a szeme túlságosan csillogó volt, a szívverése hangosan dobolt Aden fülében. Magas volt, mint egy sárkány, a mellkasát túlzott arroganciával düllesztette ki. – Nem megyek sehova, seggfej! Most pedig takarodj az utamból, vagy mindannyian meghalnak, kezdve ezzel! – A pisztolyt a lány nyakába döfte, aki felsikoltott, amikor a pisztoly felsértette a bőrét, és vért fakasztott.

Aden szemhéja leereszkedett, ahogy a férfit tanulmányozta.

– Az a rész a pokolra jutásról? – kezdte vontatottan, aztán kinyújtotta az egyik kezét, és kicsavarta a fegyvert a férfi markából, a másikkal pedig megragadta a nyakánál fogva. – Az nem javaslat volt!

A házban valahol máshol is lövések dördültek, a nők sikoltozva rohantak a bejárati ajtó felé, de Freddy tömege elállta az útjukat. Mivel nem fogták fel, hogy azért van ott, hogy segítsen nekik, sírva egymásba kapaszkodva az egyik sarokba kuporodtak. A rémületük Aden számára szinte tapintható volt, mintha rossz ízként érződött volna a szájában. Nem tudták, hogy megmentik-e őket, vagy valami még rosszabb fog történni velük. De Adennek nem volt ideje megnyugtatni őket.

A markában tartott ember rémületet sugárzó szemébe nézve, azt mondta: – A pokol túl jó neked! – Olyan erősen szorította meg, hogy szinte érezte, ahogy a saját ujjainak nyomása találkozik a férfi húsán keresztül, és elszakította az ember gerincvelőjét, majd a gondolat erejével kinyúlt, és felrobbantotta a fickó szívét a mellkasában.

Eldobta az üres húsdarabot, majd megfordult, hogy a reszkető nők arcát kutassa, megerősítve azt, amit az ösztönei már korábban is elárultak neki. Sidonie nem volt köztük.

Már megtette az első lépést a folyosón, amikor meghallotta a nő hangját a háta mögött.

– Aden?

Megpördült. A lány a konyha nyitott ajtófélfájának támaszkodott. És csupa vér volt.

 

 

Carl Pinto nem kiáltott fel, még csak nem is nyögött, amikor Sid lelőtte. Megdöbbent pillantást vetett rá, olyan erősen megremegett, hogy az a nőt is megrázta, majd a konyha padlójára rogyott. Magával rántotta volna a nőt is, de Sid az utolsó pillanatban ellökte magát tőle, és óvatosan figyelte, miközben elhátrált. Egy pillanatig csak állt ott, bámult, és várta, hogy a férfi elporladjon, ahogyan mindig is hallotta, hogy a vámpírok teszik, amikor meghalnak. De a férfi makacsul ott maradt a testi valójában, feküdt a padlón, a vér átitatta az ingét, és úgy rángatózott, mint akinek nagyon rossz álma van.

Sid nem tudta, hogy ez mit jelent. Vajon hamarosan meg fog halni? Vagy hirtelen felkel, mint valami filmbeli gonosztevő, hogy megragadja a bokáját, amikor már azt hitte, megszabadult tőle? Csak azt tudta, hogy a férfi egyelőre a földön fekszik, és szándékában állt gondoskodni arról, hogy ez így is maradjon. A keze annyira remegett, hogy alig tudta megnyomni a Glock tárkioldóját, és ügyetlenül tapogatózott az üres tár után, amikor az kiesett a markolatból. Mély levegőt vett, kényszerítette magát, hogy koncentráljon, és betuszkolta az üres tárat a haspánt zsebébe. Három próbálkozásába telt, mire sikerült az ujjait a tartalék tár köré szorítania, és a helyére csúsztatni. De mire sikerült a szánt hátrahúzni, hogy betöltse a töltényt, már magabiztosabbnak érezte magát, a lőtéren eltöltött órák gyakorlata végre meghozta gyümölcsét.

Elkezdte leengedni a fegyvert, hogy újabb tíz töltényt ürítsen Carl Pintóba, amikor női sikoltozást hallott a háta mögött. A rabszolgák! A hálószobában hagyta őket, és azt remélte, amikor meghallotta a harc kitörését, hogy ott maradnak, amíg véget nem ér.

Sid épp időben ért a nyitott boltívhez, hogy meglássa Pinto egyik csatlósát, hogy pisztolyt szorít az egyik tinédzser nyakához, aki vele együtt raboskodott a szobában. És a fegyveressel szemben, aki háttal állt Sidonie-nak, a legörvendetesebb látvány fogadta, amit valaha is látott. Aden. A szíve olyan megkönnyebbüléstől duzzadt meg, olyan teljes bizonyosságtól, hogy biztonságban van, hogy végre megértette, miért omlanak össze könnyek között azok a mesebeli hercegnők a hőseik láttán.

És micsoda hős volt a férfi. Sid felzihált, amikor Aden a vámpírsebességét használva megragadta a rabszolgatartó fegyverét, elkapta a torkánál, és kiszabadította a túszul ejtett lányt. Aden megvárta, amíg az összes nő összekuporodik a sarokban, aztán... Fúj! Oké, ez elég borzalmas volt, de megtette a hatását. A rabszolgatartó összeesett, mint egy bábu, akinek elvágták a zsinórjait, és mivel ember volt, egészen halott maradt.

Aden éppen elindult volna a folyosón a hálószobák felé, amikor a nő odaszólt neki.

– Aden!

A férfi megpördült a hangja hallatán, a szemei kéken ragyogtak a hatalmától, miközben szemügyre vette a lány véráztatta ruháit, megviselt állapotát. A nő bizonytalanul az arcához emelte a kezét, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi már ott is volt, a karjai közé vonta, a széles mellkasához szorította, és olyan dolgokat suttogott a fülébe, amit nem értett.

Sid ekkor hagyta, hogy kicsorduljanak a könnyek, hagyta, hogy az elmúlt órák minden félelme és stressze elszálljon, miközben a férfiba kapaszkodott. Néhány perc múlva újra erős lesz, de most hagyta, hogy a megmentett nő legyen, és sírt a megkönnyebbüléstől.

Aden hátrébb húzódott, hogy láthassa a lány arcát.

– Bántott téged? – kérdezte, egyik nagy kezébe fogta a lány arcát, és óvatosan végigsimított a könnyfoltos arcán. – Vajon... – A férfi lélegzetet vett, és a nő szemét kutatta, és Sid tudta, mit kérdezett.

– Nem ért hozzám – mondta gyorsan. – Úgy nem!

– A vér...

– Nagyrészt az övé – mondta, és Pinto felé fordult, aki úgy tűnt, nem mozdult, de még mindig nem halt meg, a fenébe is!

Mély morgás morajlott ki Aden mellkasából, miközben a földre zuhant vámpírt bámulta.

– Egy csomószor szíven lőttem – mondta elkeseredetten. – De nem akar meghalni!

Aden elvigyorodott, és végigsimított a nő kusza haján.

– Tudják a szüleid, hogy ilyen vérszomjas vagy?

Felnevetett, amikor a lány megpaskolta a karját, és hozzátette: – Jól csináltad!

Az arckifejezése komorrá változott, amikor visszafordította a figyelmét Pintóra, aki – Sid megdöbbenésére – kezdett megmozdulni.

– Fel fog épülni, ha nem öljük meg – mondta Aden. – De ő a te zsákmányod. Akarod a megtiszteltetést?

– Nem – mondta azonnal, és megpaskolta a férfi széles mellkasát. Tudna élni e nélkül a bizonyos megtiszteltetés nélkül is. – Én megtettem a magam részét. Most már a tiéd.

– Jó – mondta a férfi, és ebben az egyetlen szóban annyi rosszindulat, annyi vágó elégedettség volt, hogy Sid megremegett, még ha nem is neki szólt.

– Figyelj! – mormogta Aden.

És Sid figyelt.

Aden tekintete a földön fekvő és rángatózó Pintóra szegeződött, majd felemelte a kezét tenyérrel felfelé, szinte mintha meghívást intézett volna hozzá. De aztán az ujjai lassan összezárultak, és hirtelen Pinto már nem csak rángatózott. A szeme villámgyorsan kinyílt, és visított, mint egy disznó, ahogy megpróbált feltápászkodni a padlóról, megpróbált a hasára gurulni, és a nyitott ajtó felé kúszni, hogy elmeneküljön. Aden ujjai ökölbe szorultak, és Pinto háta ívbe feszült, ahogy kínjában sikoltozott, könyörgött, zokogott, mielőtt rongybabaként összeesett, a kiáltása sipítóvá és észtveszetté vált, a racionalitás minden látszata eltűnt.

Eltartott néhány percig, amit Sid rémülettel és elégedettséggel vegyes pillantással bámult, de Pinto végül, végre valahára meghalt, és nem lett több, mint egy kupac por a repedezett linóleumpadlón.

Aden átkarolta és elrántotta a lányt a rendetlenségtől, ami Pinto volt, majd végignoszogatta a lerombolt nappalin.

– A nőkről gondoskodni fogunk – biztosította a férfi, látszólag megértette, hogy az ő jólétük a nő első számú gondja. – De téged kiviszlek innen.

Sid bólintott, érezte, hogy Aden az erőszak éles határán imbolyog, hogy bár biztonságban szeretné látni a nőt, sokkal inkább szüksége van rá. A kemény fickó és nőgyűlölő imidzséhez képest, Adenben mérföldnyi védelmező hajlam volt. Meg kellett védenie azokat, akikkel törődött. Törődött azokkal a nőkkel, mert gyűlölte a rabszolgaság minden formáját. Törődött a vámpírgyermekeivel. Sid látta abban, ahogyan rájuk nézett, hallotta a tiszteletet a hangjában, amikor hozzájuk beszélt. És vele is törődött. Látta a megkönnyebbülést az arcán, amikor rájött, hogy életben van, és többé-kevésbé sértetlen, a büszkeséget, amikor felajánlotta neki a megtiszteltetést, hogy megölheti Pintót. Törődött vele, és biztonságban akarta látni.

Így hát hagyta, hogy a férfi kitessékelje az ajtón a járdára. Gyorsan haladtak, Bastien néhány lépéssel előttük járt. A többiek hátramaradtak, feltehetően azért, hogy gondoskodjanak a rabságban lévő nőkről, és eltakarítsanak minden bizonyítékot, hogy ott jártak. Az volt a benyomása, hogy a vámpírok nagyszerűek a takarításban, nem hagynak nyomokat, hogy bárki követhesse őket. Nem csoda, hogy olyan kevesen tudtak róluk valamit.

Ez eszébe juttatta az Aden irodájában történt rémálmot.

– Mindenki meghalt? – kérdezte, és majdnem megtorpant, amikor a gondolat eszébe jutott.

Aden még csak nem is lassított, csak átkarolta a nő derekát, és ment tovább.

– Ki halt meg? – kérdezte szórakozottan, és Sid most először vette észre, hogy a férfi feszültebb lett, nem pedig ellazultabb, mióta elhagyták a házat, hogy az utcát fürkészi, mintha bajra számítana.

– Valaki... – kezdte, de nem fejezte be a mondatot, mert a férfi hirtelen mindkét karját a lány köré fonta, és elpördült a terepjárótól.

– Bastien, a földre! – üvöltötte, de a szavainak vége elveszett, amikor mindhárom terepjáró, amely felé tartottak, tűz és törmelék örvényében hirtelen felrobbant. Sid felsikoltott, ahogy a robbanás megrengette az éjszakát, ledöntötte őket a lábukról, és a levegőbe repítette őket. Keményen csapódtak a földre, Aden karja még mindig körülölelte, tompítva az esést, miközben égő fémdarabok és olvadt üvegdarabok záporoztak körülöttük.

 

 

– Sidonie, hagyd abba! – morogta Aden. Ráébredve, hogy a lány nem hallja őt a saját sikolyaitól, gyengéden a szájára tette a kezét. A lány szeme hatalmas és rémült volt, amikor végre rá fókuszált, de görcsösen bólintott, és egy sóhajtással elfojtotta az utolsó sikolyát, amikor Aden felemelte a kezét.

– Jól vagy? – kérdezte tőle.

Újabb kétségbeesett bólintás, a lány ujjai a férfi karjába fúródtak.

Aden szorosan átölelte a lányt. A nő reszketett. Túlélte Carl Pintót, majdnem ő maga intézte el azt az átkozott vámpírt, és ez volt a jutalma. Még az utcán sem sétálhattak anélkül, hogy valami seggfej ne akarná felrobbantani őket.

Aden felállt, és vitte magával Sidonie-t is. Nem maradhattak itt a nyílt terepen. Az ösztöne máris az éjszakát kutatta, az ereje a legutóbbi bérgyilkost kereste. A közelben lesz. Saját szemével akarta végignézni Aden halálát, akár azért, hogy a kihívás során magának követelje a gyilkosságot, akár azért, hogy jelentést tegyen annak a gyáva alaknak, akinek dolgozott.

Aden hallotta Sidonie nyöszörgését, rájött, hogy túlságosan erősen szorítja, és tudatosan lazított a szorításán. Több mint dühös volt.

– Az istenit! – mormolta gonoszul. Felnézett, és mind a négy vámpírját maga körül találta, a házban hagyott trió kirohant a robbanás hangjára.

– Bastien! – kiáltotta. A hadnagya odabicegett mellé, és Aden lenézve látta, hogy vér áztatja a nadrágszárát.

– Ez csak kisebb sérülés, uram – biztosította Bastien. – Mit tehetek?

– Vigyázz rá! – mondta Aden, és Sidonie-t a hadnagya gondjaira bízta.

Sidonie rövid ideig lázadt, megfordult, hogy felnézzen rá. – Aden?

A férfi megsimogatta a lány arcát, a gyengédség erőfeszítést jelentett a haragja közepette.

– Mindjárt visszajövök – biztosította a nőt. – Maradj itt Bastiennel! – Kényszerítette magát, hogy halkan beszéljen, hogy a vérében forrongó dühből semmi se szivárogjon a szavaiba. Bastient persze nem tévesztette meg.

– Atyám?

Bastien szemébe nézett Sidonie feje fölött.

– Elég volt! – mondta komoran. És ezzel kinyújtotta az erejét, és annak alagútjában kígyóként siklott az árnyak között, amíg meg nem találta a bérgyilkost. Ember, aki egy üres ház falához tapadt, reszketve a kudarca láttán, túlságosan félt a lelepleződéstől ahhoz, hogy elfusson, túl ostoba volt ahhoz, hogy rájöjjön, nem tud elbújni egy olyan erős vámpír elől, mint Aden.

Aden berángatta a gyávát az égő terepjáró fényébe, úgy használva az erejét, mintha egy kampót vájt volna a férfi mellkasába, hogy minél fájdalmasabb legyen.

– Ismerlek – morogta, felismerve az emberi férfit, Balderast. Ő Silas nappali biztonsági főnöke volt, de ő volt az is, aki megpróbálta elrabolni Sidonie-t a pályaudvaron.

– Baszódj meg, vámpír! – sikerült az embernek zihálnia, és úgy tapogatta a mellkasát, mintha a belé fúródó kampó valami fizikai dolog lenne, amit eltávolíthatna. Amikor felnézett, a szeme tele volt könnyel, de nem a fájdalomtól, pontosabban nem attól a fajta fájdalomtól. – Megölted őt! – kiáltotta vádlóan.

– Erről van szó? – kérdezte Aden hitetlenkedve. – Bosszút akarsz állni azért a hülye ribanc Silasért?

– Te nem... – Balderas szavai félbeszakadtak, helyét a kín egy torokhangú sikolya vette át, ahogy Aden lefelé csavarta az erejének kampóját a férfi gyomrába.

– Így játsszuk a játékot, ember! – sziszegte Aden, és behúzta az erejét, és vele magához rántva Balderast, amíg karnyújtásnyira nem volt tőle.

– Szerettem őt – nyöszörgött az ember.

– Akkor csatlakozhatsz hozzá!

A horog piszkavassá változott, miközben Aden feldöfte a férfi bordái mögé, a szívébe, és fehéren felizzott, az ember pedig felsikoltott a fájdalomtól, amíg már nem maradt levegője, amivel sikíthatott volna, amíg a szíve nem lett más, mint egy darab összezsugorodott hús.

Aden hagyta, hogy a test az utcára hulljon. De még nem fejezte be. Fejét lassan ide-oda ingatta, szemöldökét összehúzta, szemhéja félig lecsukódott kutató tekintete fölött. De nem a környéket látta, ahol állt, az elhanyagolt házakkal és öreg autókkal, a repedezett járdákkal és kiszáradt gyepekkel. A tekintete messze túlmutatott ezen. Tiszta, nyers erő hajtotta ezt a keresést, amely szétterjedt a városban, felkutatott és megtalált minden átkozott vámpírt Chicago nagy körzetében, és még ezen is túllépett a középnyugati vámpírok ezrei felé, akiknek az élete megcsillant a tekintete előtt, némelyikük fényesen, némelyikük puszta szikraként.

– Ennek most vége! – vicsorította. Minden erejét összeszedve, erőt szívott minden egyes vámpíréletből, amivel találkozott, és tomboló szökőárként kiküldte a követelését a Középnyugatra, felszólítva itt és most egy kihívásra minden vámpírt, hogy ragadja el tőle a hatalmat, ha tudja, és hogy behódoljon vagy meghaljon, ha nem tudja.

Hátravetve a fejét, lehunyt szemmel, kinyújtott karral, nyitott tenyérrel állt, miközben egymás után vonta be a területről az életeket, először csak csordogált, majd áradt. Hatalma dübörgött, ahogy a vámpírok megadták magukat, térdre, arcra borultak, felismerve a Középnyugat új urát.

 

 

Sid nem tudta, hogy mi történik. Az egyik percben még a terepjáróhoz siettek, a következőben pedig felrobbant a világ. Tudta, hogy Aden megmentette őt, hogy a saját testével védte meg. Még csak nem is gondolta, hogy a férfi tudatában lenne annak, hogy az inge hátulját vér áztatja, hogy a húsán szakadások és repedések vannak. Nem hitte, hogy a férfi sok mindenről tudott volna, mert valamiféle zen-állapotba került, amitől még Bastien is meghátrált, és magával vitte a nőt.

– Bastien – mondta zavartan. – Mi...

– Pszt – hallgattatta el gyorsan. – Várj! Ne vond el a figyelmét!

A lány a homlokát ráncolta. Elvonni a figyelmét? Adennek? Most nem tűnt túlságosan megzavarhatónak. Valójában – a gondolatai félbeszakadtak, amikor hirtelen egy ember bukkant a látóterébe, aki úgy nézett ki, mint egy horogra akadt hal, és ugyanolyan vonakodva közeledett is. A lány hunyorgott. Ismerősnek tűnt. A ruhája más volt, de...

– Ez az a fickó – suttogta. Bastien keze újfent figyelmeztetően megszorult a karján, de a férfi bólintott.

– Mi lesz...

– Sid! – suttogta Bastien sürgetően, és szembefordította magával a lányt. – Kérlek! Csendben kell maradnod!

Sid ajka frusztráltan préselődött össze, de úgy gondolta, Bastien sokkal jobban tudja, mi folyik itt, mint ő, és nem akart semmi olyat tenni, ami veszélyeztetné Aden biztonságát. Megpördült, és döbbenten bámult, amikor a fickó hirtelen felsikoltott, mintha valaki letépte volna a bőrét, majd kissé hányingere lett, amikor Aden a férfi ernyedt testét az utcára dobta, mint egy darab elfelejtett szemetet.

Nem mintha hibáztatta volna Adent, amiért dühös volt. A fickó épp most próbálta megölni mindannyiukat. De az elmúlt negyvennyolc órában elég erőszakot és halált látott ahhoz, hogy egész életében kitartson.

Mély levegőt vett, azt hitte, végre vége, de aztán Aden ordítva vicsorgott néhány szót, és a világ még jobban megőrült. A tüdeje megfeszült, hogy levegőhöz jusson, amikor a levegőben lévő összes oxigén egyszerre eltűnni látszott, miközben a körülöttük lévő néhány, télire lecsupaszodott fa zörögni kezdett, mint a kiszáradt csontok, hajladozva és nyikorogva egy hatalmas vihar alatt, amelynek középpontjában Aden állt. Mennydörgés dübörgött, de ez nem az időjárás volt. A lábuk alól jött, egy földrengésszerű hang, amely addig rázta a földet, amíg Sidnek már Bastienbe kellett kapaszkodnia, a lábát megvetette, miközben az utca úgy hullámzott, mint egy lepedő a szélben.

És Aden még mindig ott állt, mozdulatlanul, mozdíthatatlanul. A karjait kinyújtotta, mintha az istenek erejét hívná az ellenségeire, és fürödne annak ragyogásában. Csakhogy a ragyogás a szeme kékje volt, amely fényesebben világított, mint a roncsok lángjai, ragyogó kék zafírból készült ikerlézerek.

Hirtelen Aden hátravetette a fejét, és felüvöltött, a keze ökölbe szorult, mintha kapaszkodna valamibe. Hosszú ideig állt így, aztán a karja az oldalára esett, a szeme kinyílt, és a feje elfordult, hogy a lányra szegezze a kék lézerfényű tekintetét.

– Engedd el! – morogta.

Bastien azonnal elengedte a nőt, ujjai szétnyíltak, mintha hirtelen vörösen izzott volna.

– Gyere ide, Sidonie! – dörmögte Aden.

A lány egy szívdobbanásnyi időre megdermedt, mert tudta, hogy valami több történik, mint amit egyszerű emberi érzékei érzékelni tudtak. De ő Aden volt, és tudta, hogy soha nem bántaná.

Megszüntette a köztük lévő távolságot, és habozás nélkül a férfi karjaiba bújt.

Valahogy nagyobbnak tűnt, és ez mondott valamit, mert eleve nagydarab fickó volt. De ugyanakkor volt valami fáradtság az arckifejezésében, mintha az elmúlt percekben súlyos terhet vett volna magára, valamit, amit a lány nem láthatott, csak a szemében.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben a kezét a férfi arcához érintette, és észrevette, hogy a szeme kezdte elveszíteni a lézerszerű ragyogását, és visszatért a szokásos éjkék színéhez.

A férfi pislogott, látszólag meglepődve, hogy a nő megkérdezte. Aztán elmosolyodott.

– Az leszek. Menjünk haza, és majd mindent elmesélek.

Huszadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Aden kivezette Sidonie-t a liftből a magánlakosztályába. Felhívták Eliast, és az ő járművével húztak el a robbantás helyszínéről. A robbanás még ahhoz a környékhez is túl drámai volt, és a helyszínen most hemzsegtek az emberi rendőrök. Semmi sem kötötte Adent a megsemmisült járművekhez, így nem volt ok az aggodalomra. Elias pedig, aki bizonyítani akart az új urának, ott maradt Pinto házában, és hívott egy csapatot, hogy biztonságba juttassa a nőket, és alaposan kitakarítsa a házat. Aden nem bízott teljesen Eliasban, de úgy ítélte meg, hogy a vámpír elég okos ahhoz, hogy belássa, a jövője Aden elégedettségétől függ. A vámpírok esetében mindig is az önérdek volt a legjobb motiváció.

– Valószínűleg le akarsz majd zuhanyozni – mondta Aden Sidonie-nak, miközben átnoszogatta a nappalin, egyenesen be a hálószobába.

– Azt mondod, hogy bűzlök? – A lány válasza elég játékos volt, de nem egészen sikerült neki. Kimerültnek kellett lennie. Valóban szüksége volt egy zuhanyra, de nem azért, mert büdös volt. Csupa vér volt, a ruhája merev, a bőre ragacsos, a robbanásból származó koszdarabok még mindig mindenhol rá voltak tapadva.

De Aden minderről nem szólt neki. Átkarolta a lányt, magához húzta, és azt mondta: – Azt mondom, hogy kemény napokon vagy túl, és egy forró zuhany majd segít elaludni.

A lány felsóhajtott, és a homlokát a férfi mellkasának támasztotta, a kezével pedig Aden derekát fogta. A gesztus annyira természetes volt, és ugyanakkor bizalomról árulkodott. A férfi lenézett a mellkasára hajtott fejre, és érezte, ahogy a szíve összeszorul a ritka érzelmektől.

– Igazad van – mondta, majd felemelte a fejét, hogy Aden szemébe nézzen, olyan pajkos pillantással, amely meghazudtolta a kimerültségét. – Csatlakozol hozzám?

A férfi halkan felnevetett, és hagyta, hogy az egyik keze lecsússzon, hogy a lány édes fenekének domborulatán pihenjen. – Előbb telefonálnom kell. És egyeztetnem kell Bastiennel és a többiekkel. De nem tart sokáig.

– Oké – mondta, és lábujjhegyre állt, hogy adjon neki egy gyors csókot. – De ne engem hibáztass, ha lemaradsz a mókáról!

Aden megvárta, amíg a lány eltűnik a fürdőszobában, behúzza maga mögött az ajtót, aztán gyorsan átsétált a szállásán és a folyosón keresztül az irodájába.

Bastien és a többiek már vártak rá, de felemelte a kezét, hogy elhárítsa a kérdéseket. – Fel kell hívnom Lucast!

Nem vette a fáradságot, hogy becsukja az ajtót. A vámpírhallás használhatatlanná tette az ilyen akadályokat. Különben is, ez a négy vámpír volt a legközelebbi tanácsadója, a belső köre, amikor arra vállalkozott, hogy uralja a Középnyugatot. Nagyon kevés titka lehetett előttük.

Felvette a telefont, megnyomott egy számot a gyorstárcsázón, és hallgatta, ahogy kicsöng. Nem kellett sokáig várnia. A hívást már a második csörgés után felvették.

– Hallottam pletykákat egy chicagói földrengésről – mondta egy ismerős hang. – Vámpír pletykák duruzsolnak ma este.

Aden egy grimaszt vágott. – Sajnálom, Lucas! Nem így akartam, de az átkozott szolgák nem akartak leállni! Ma este felrobbantottak három kibaszott járművet, és Sidonie velem volt. Meg is ölhették volna.

– Sidonie? – Lucas hangja kiélesedett az érdeklődéstől, és Aden rájött, hogy többet mondott, mint amennyit akart.

– Egy barátom. Nézd, holnap este ott leszek, hogy rendesen elintézzem a dolgokat. Csak meg akartam beszélni az alapokat.

– Tekintsd úgy, hogy az alapok érintve vannak, és gratulálok, barátom! – mondta Lucas vidáman. – Holnap találkozunk! És hozd magaddal Sidonie-t is! – tette hozzá. Még mindig nevetett, amikor letette a kagylót.

– Bassza meg! – káromkodott halkan Aden. Lucas soha nem fogja hagyni, hogy ezt túlélje. Nem mintha a másik vámpírnak lett volna bármi alapja. Teljesen bele volt zúgva az új FBI-os barátnőjébe, és úgy tűnt, hogy egy darabig így is marad.

Aden az asztalra dobta a telefont, és csatlakozott Bastienhez és a többiekhez a külső irodában.

– Rendben – mondta. – Ahogy hallottátok, holnap este Dél-Dakotába megyünk. Be és ki. Hajnalra itt leszünk. Ha ezt elintéztük, az első dolgunk egy szilárd harcosmag kiépítése lesz. Bastien, azt akarom, hogy küldj ki egy felhívást újoncokért! Elsőbbséget élveznek azok a vámpírok, akikkel Kansasban dolgoztunk, aztán bárki Lucas vagy Raphael területéről. Tudjátok, mi a dolgotok! Ti négyen elvégezhetitek a kezdeti szűrést, de kérek egy listát a végső ellenőrzéshez. Senki, de tényleg senki sem juthat be Klemens családjából ebbe a körbe! Talán majd a jövőben, amikor a dolgok lenyugodnak – ne zárkózzatok el a lehetőségtől, az csak neheztelést okozna. De most nem bízom egyikükben sem.

Ki kell derítenem, meddig terjedt Klemens rothadása, és ki kell iktatnom minden olyan korábbi szövetségesét, aki még mindig a régi gárdához hűséges. Nem akarok azon aggódni, hogy honnan jön a következő kibaszott bomba! Azt fogják mondani, hogy ez nem fair, de bassza meg a fairség! Vámpírok vagyunk, nem gyerekek!

Ezután szükségünk lesz egy új helyre, ahol lakhatunk és amit főhadiszállásként használhatunk. A tegnapi támadás megmutatta, mennyire sebezhető ez a hely. Jelenleg jobban érdekel egy földterület, mint egy ház. Bármikor építhetünk még házat, de szeretnék egy kis helyet magam és a város között. Állítsd rá Hamiltont! Ő át tudja nézni biztonsági szempontból az ingatlanokat, és napközben az ingatlanügynökkel is együtt tud dolgozni. Amint van néhány lehetősége, megnézem, de a jövő hét folyamán akarom!

– Mi a helyzet Klemens birtokával az Aranyparton? – kérdezte Bastien.

– Legszívesebben porig égetném, és eladnám a telket, de az talán túl nagy feltűnést keltene. Freddy, te tudod, ki intézi az ilyesmit. Meg kell győződnünk róla, hogy nem rejteget titkokat, nincsenek titkos átjárók, vagy fülkék, semmi, ami visszacsaphatna ránk. Azt akarom, hogy csak az üres falak és a csupasz padló maradjon! Minden szekrényt ürítsenek ki, minden ablakot nyissanak ki. Napfényt akarok minden résen és sarokban!

– Igen, uram!

– Rendben – mondta Aden, és már több mint készen állt arra, hogy lefeküdjön. – Még valami?

A vámpírjai összenéztek, majd egyöntetűen megrázták a fejüket.

– Semmi, atyám – mondta Bastien mindannyiuk nevében.

Aden elvigyorodott. – Akkor aludjatok egy kicsit! És gratulálok, uraim! Megcsináltuk!

 

 

Sidonie minden ruháját egy kupacban hagyta a fürdőszoba padlóján, nem volt benne biztos, hogy valamelyik megmenthető-e, és nem is igazán érdekelte. Az egyetlen dolog, amire kellő gondot fordított, a fegyvere és a haspántja volt. A pisztolytáskát gondosan összehajtogatva kilépett a fürdőszobából, és a komód tetejére fektette, a fegyvert pedig ráhelyezte, és gyengéden megpaskolta. Valószínűleg butaság volt, és egyáltalán nem illett a kemény lány képéhez, de ez volt az első alkalom, hogy élet-halál helyzetben használta a fegyvert. Büszkeséget és egy kicsit birtokló érzést is érzett az egész miatt.

Mosolyogva saját magán, még egyszer megpaskolta a fegyvert, és visszament a zuhanyzóba, behajolt a fülkébe, hogy bekapcsolja a forró vizet, hadd folyjon. Bűntudat szúrt bele az elpazarolt víz miatt. Általában nagyon takarékoskodó volt. De néha egy lánynak szüksége volt a gőzre, és ez az egyik ilyen alkalom volt. A pórusait ki kellett tágítania. Azt akarta, hogy eltűnjön Carl Pinto és a pokoli házának minden nyoma. Arról a kibaszott robbanásról utána nem is beszélve. Úgy gondolta, hogy az elmúlt két napban eléggé elhasználta élete adrenalin-készletét.

Miközben arra várt, hogy a fürdőszobában párássá váljon a levegő, a tükörhöz hajolt, és a kezével ledörzsölt egy részt, hogy tanulmányozhassa a sérüléseket.

– Ó, Istenem! – motyogta elborzadva. Ez sokkal rosszabb volt, mint gondolta. Csoda, hogy Aden nem sétált el, és hagyta ott az utcán. A haja patkányfészek volt, és már néhány napja viselte a lefolyt szempillafestéket, de rendben, ez várható volt. Amire nem számított, bár valószínűleg kellett volna, tekintve lüktető fejfájását, az a vörös és lila zúzódás volt, amely a fél arcát borította. Nem tudta, hogy ebből mennyi származik Pintótól, és mennyi a robbanástól, és nem is érdekelte. Mindezek együttesen alkották azt a rémálomszerű képet, amely visszabámult rá. Szó szerint úgy nézett ki, mint aki egy horrorfilmből menekült.

Lehunyta a szemét, és elfordult, nem akart többet látni. A fürdőszoba párás és meleg volt, ő pedig mély, nyugtató lélegzetet vett. A gőz jól esett az arcüregének, amely szinte az elzáródásig bedagadt, de megfeledkezett a sérülésről az oldalán, ahol Pinto megrúgta, és le kellett nyelnie egy fájdalmas kiáltást. Összeráncolta a szemöldökét, és gyengéden megnyomkodta a sérült bordákat, ellenőrizve, nincs-e eltörve. Nem mintha biztos lett volna benne, hogy észreveszi a különbséget, de nem érezte töröttnek őket. Semmi nem reccsent, amikor megnyomta, nem volt szúró fájdalom. Csak nagyon fájt.

Sóhajtott, és azt kívánta, bárcsak visszamehetne abba a házba, vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Aden megkérdezte tőle, nem akar-e ő maga végezni Pintóval. Másodszor már nem hagyta volna ki. Szétloccsantaná annak a pöcsnek a fejét, de előbb még párszor belerúgna, hogy megtudja, milyen érzés megkötözve és tehetetlennek lenni.

Vicces volt, a maga egyáltalán nem vicces módján, hogy a legsúlyosabb sérülései a Pintóval töltött rövid idő alatt keletkeztek, és nem a későbbi gigantikus robbanásban. Ez azért volt, mert Aden megvédte őt, tompította az esését, és magára vonta a sérülések nagy részét.

Belépett a zuhany alá, csukott szemmel, lehajtott fejjel állt, hagyta, hogy a forró víz a hátára és a nyakára ömöljön, lemossa a koszt és a piszkot... és a vért. A vér nagy része Pintóé volt, de nem az összes. Tisztára akarva mosakodni, megfordult, és a samponért nyúlt. A haja kócos volt, de a koszt előbb ki kellett szednie. Gyorsan és alaposan megmosta, aztán még egyszer, és végül körülbelül kétszer annyi hajbalzsamot masszírozott bele, mint amennyit általában használt. Lehunyt szemmel és előrebillentett fejjel éppen az utolsó cseppeket öblítette le a forró vízsugár alatt, amikor kinyílt mögötte a zuhanyzó ajtaja.

Elmosolyodott anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Kíváncsi voltam, mikor érsz ide.

Aden erős karjai körbeölelték, egyik keze mélyen a hasára simult, miközben a mellkasához vonta a nő hátát, kemény farka a fenekéhez simult.

– Mondtam, hogy nem fog sokáig tartani – mormogta. Átnyúlt a nő válla fölött a szappanért, nagy kezei között felhabosította, és különös gondossággal kezdte el dörzsölni Sid bőrét, érintése sokkal gyengédebb volt, mint amire a lány képesnek gondolta volna.

Aden az ellentétek embere volt. Szerinte egyáltalán nem is férfi. Azt akarta elhitetni vele, hogy már régen maga mögött hagyta az emberségét, amikor rabszolgasorba taszították, és tárgyként bántak vele. De ez nem magyarázta meg a foglyul ejtett nők iránti aggodalmát, a kedvességét, amellyel gondoskodott arról, hogy ne csak gondoskodjanak róluk, hanem biztonságban legyenek, és hazamehessenek. Azt a figyelmes módot, ahogyan megvédte őt. Olyan erős volt, és mégis olyan gyengéd volt az érintése, amikor a zúzódásokat vizsgálta, olyan gyengéd volt, annyira tele...

Szeretetet akart mondani, de nem tudta, hogy ez igaz-e. Szerelemnek érződött, de lehet, hogy a saját érzéseit vetítette rá. Mert ő határozottan beleesett, nagyon is. Az első este óta, amióta megismerte a férfit, a peremen tántorgott. Bármennyire is durva és idegesítő volt a férfi, tagadhatatlanul szikrázott közöttük a levegő. Kezdetben ezt csak szexuális vonzalomnak vélte. Elvégre a fickó kétlábon járó szex volt. Minden nő, aki még lélegzik, akarná őt. De az igazság egyre jobban belopta magát, és minden egyes együtt töltött órával, minden egyes aprócska részletével, amit a férfi felfedett előtte, egyre csak nőtt, mígnem már nem tudta tovább tagadni. Még azt a pontos pillanatot is tudta, amikor elérte azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút. A férfi szemében megjelenő tekintet, amikor meglátta őt ma este a konyhaajtóban állni. A megkönnyebbülése, hogy élve látja, és a dühe, amikor meglátta, mit tett vele Pinto.

Tudta, hogy törődik vele, de nem tudta, hogy szereti-e.

– Fordulj meg – mormogta a fülébe, és a lány megborzongott a mély hang morajlásától.

Sid engedelmeskedett, megfordult a férfival szembe, tekintetét az izmos mellkasról a csodálatos, széles vállára emelte, majd a torka erős oszlopán át az érzéki ajkakra, amelyek enyhén felfelé íveltek a szórakozástól, mielőtt végül Aden sötét szeméhez ért.

– Szörnyen nézek ki! – panaszolta.

– Gyönyörűen nézel ki. Élsz, és nekem csak ez számít!

Sid felsóhajtott, és homlokát a férfi mellkasának támasztotta. – Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta neki.

– De amúgy nem vártál meg!

A lány ide-oda billegtette a fejét. – Úgy döntöttem, hogy nem hercegnő vagyok a tündérmeséből.

– Bármit is jelentsen ez – morogta a férfi. – Meg is ölhetett volna! Meg kellett volna várnod engem!

– Nem tehettem. Nem tudtam, mit tenne azokkal a nőkkel.

– Róluk is gondoskodtam volna. Tudod jól!

– Tudtam, és tudtam, hogy utánunk fogsz jönni, de aggódtam, hogy elkésel. Pinto már készülődött a költözésre, és attól féltem, hogy összepakol minket és elmegy, mielőtt odaérnél.

– Akkor is a nyomotokra bukkantam volna – mondta kérlelhetetlenül. – Én egy vámpírlord vagyok, Sidonie! Vannak forrásaim!

– De te sem vagy tévedhetetlen! És ezt a kockázatot nem vállalhattam. Különben is, nő vagyok, halld az üvöltésemet!

– Még egyszer, bármit is jelentsen ez. Meg kell vizsgálnom a fejed, hogy nincs-e rajta dudor?

Sid felnevetett. – Szegény öreg vámpír! Majd később elmagyarázom neked az egészet.

– Öreg? – Aden szappanos keze végigsiklott a nő hátán, hogy megmarkolja a fenekét, és a teljesen felizgult hosszához emelje.

– Hát, öreg vagy – mondta zihálva, majd felszisszent, amikor fájó bordái a férfi mellkasához szorultak.

Aden elkáromkodta magát, és elengedte a nőt.

– Megsérültél. Hadd gyógyítsam meg...

De Sid nem hagyta, hogy befejezze. Lábujjhegyre emelkedve átkarolta a férfi nyakát, és lehúzta az arcát. Éhesen megcsókolta, és addig körözött a nyelvével a férfi nyelve körül, amíg az felnyögött. Mindkét karját óvatosan a lány köré fonta, és elmélyítette a csókot, egyik keze belegabalyodott a nő hosszú hajába, hátrarántotta a fejét, miközben az ajkai Sid szája mellett a nyakáig vándoroltak, ott gyengéden megcsókolta, hagyta, hogy érezze a nyelve suhintását, mielőtt egy újabb káromkodással felemelte a fejét.

Sidonie artikulátlanul tiltakozott. Nem akarta, hogy kényeztessék, azt akarta, hogy megdugják. A száját a férfi szájához emelte, a nyelvével ingerelte az ajkát, majd elég erősen beleharapott az ajkába, hogy vért fakasszon. A férfi felmordult, de figyelmeztetésképpen csak megszorította a lány fenekét.

A lány elvigyorodott Aden ajkain, és erősebben harapott, majd lenyelve a véréből egy aprócska kortyot, érezte a rohamot, érezte, ahogy a bőre minden centimétere, minden idegvégződése bizsereg a férfi érzetétől.

– Játszani akarsz? – vicsorogta végül. – Akkor játszani fogunk! – Magasabbra emelte a lányt, megfordította magukat, amíg Sid háta a zuhanyzó túlsó falának nem dőlt, a lábai pedig a férfi dereka köré fonódtak.

Aden szája a lány nyakára tévedt, és Sid megremegett a várakozástól. A férfi elég erősen megszívta, hogy a nő tudta, hogy egy régimódi kiszívás fog maradni a helyén, de Aden nem hagyta, hogy éles fogainak még a szélét is érezze.

– Aden – nyögte a lány, és a csípőjét a férfi hasának feszítette.

– Mit akarsz, habibi?

– Ez nem fair! – panaszkodott a lány.

– Nem játszom tisztességesen!

– De... – A nő felzihált, amikor a férfi keze végigcsúszott a hátán, végig a combja ívén, majd a lába közötti fájó ürességbe, és kitöltötte az ujjaival.

– Olyan nedves vagy. Ez nekem szól, Sidonie?

– Igen – lihegte a lány.

– Csak nekem?

– Igen – ismételte meg sürgetően.

– Hmm! – A férfi néhányszor be- és kicsúsztatta az ujjait, elidőzött, hogy röviden belemerüljön a lány fenekébe is. Az izmok megfeszültek, amikor a falhoz szorította a nőt, maguk közé nyúlt, hogy megragadja a farkát, és Sid puncijának nyílásához pozicionálja.

– Sikíts nekem, Sidonie! – mormolta, és egyetlen erőteljes lökéssel, teljes hosszával belehatolt a nőbe, kezei a fenekét markolták, és kitárva tartották, hogy még mélyebbre tudjon menni.

Sid felsikoltott, de ez a sikoly a tiszta érzéki gyönyör sikolya volt, körmei a férfi vállába vájtak, fejét hátravetette a nedves csempének, miközben a férfi újra és újra belehatolt, csípője az övéhez csapódott, feneke megfeszült a keresztbe tett bokák alatt.

– Nyisd ki a szemed! – parancsolta a férfi, és a lány megtette, a vágy ködén keresztül nézte Adent, aki olyan szigorúan és koncentráltan nézett rá, sötét szemei a hatalom kék fényében ragyogtak.

– Azt akarom, hogy tudd, kivel kefélsz! – vicsorogta.

A lány bágyadt mosolyt villantott rá, egész testét átjárta a vágy, és az orgazmus szélén imbolygott, de küzdött, hogy visszatartsa, mert olyan átkozottul jó érzés volt együtt elélvezni ezzel a férfival.

– Tudom, hogy ki vagy – mormolta, a szavai elmosódtak az érzékiségtől. – Nincs még egy olyan ember a világon, mint te! Senki más, csak te!

A férfi morgott, a szemei lézerként világítottak, miközben ujjai a lány fenekébe fúródtak. Közelebb hajolt, kemény mellkasát a lány melléhez nyomta, és perzselően forró csókkal borította be a száját, ajkai az övére tapadtak, nyelve a lány fogai közé hatolt, és a nyelvébe gabalyodott. A nő levegő nélkül maradt, amikor a férfi végül elengedte, a szíve hevesen vert, minden idegszála várakozástól remegett, amikor Aden a nyakához hajtotta a fejét. Érezte a nyelve suhintását, durván a forró bőrén, az agyarai karistolását, ahogy kínozzák, hagyva, hogy érezze az éles hegyüket, de nem törve át a bőrt, még nem.

– Aden – fohászkodott, fuldokolva a zokogástól, miközben levegő után kapkodott, a teste annyira készen állt az elélvezésre, hogy a bőre túl feszesnek érződött, kész volt felrobbanni a sok érzéstől, a sok érzéstől, ami végigzúgott az idegein, megfeszítve az izmait.

– Sidonie – suttogta, mint egy imát, aztán agyarai a nyakába mélyedtek, átszúrták a vénáját, és a nő elveszett.

Nem sikoltott, amikor elragadta a csúcspont, a torka összeszorult, vonaglott a férfi karjaiban, az orgazmus forró áradatként áramlott át az ereiben, érezte testének minden egyes centiméterében, az ujjaitól kezdve, ahogy a férfi fejbőrét súrolták, a lábain át, ahogy a fenekének feszes izmaiba fúródott, egészen a csiklójában lévő csodálatos érzéscsomóig, az ó, annyira érzékeny aprócska csomóig. Elsöprő gyönyör lüktetése söpört végig rajta, az eksztázis olyan erős hullámai, hogy elveszett volna, ha Aden nem tartja a karjában, és nem vigyáz rá.

Szeretlek, gondolta, de nem mondta ki, amikor a férfi felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

– Maradj velem, Sidonie! – mormogta a férfi.

A lány elmosolyodott. Ő sem tudta kimondani.

– Úgy lesz – suttogta a lány. – Amíg csak akarod!

 

 

Sid kilépett a fürdőszobából, és Aden dicsőségesen meztelenül feküdt az ágyon, a fejtámlának támaszkodva, egyik izmos karját a feje alatt tartva. Másik kezében egy iPadet tartott, céltudatos figyelemmel olvasva, amit a készülék mutatott. A nő egy pillanatig csak állt, és csodálta a férfit.

– Tetszik, amit látsz? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét az iPadről.

A lány felnevetett, és átsétált a szobán, hogy felmásszon a férfi mellé az ágyra.

– Bókokra vadászol, vámpír?

A férfi felhorkant. – Mintha szükségem lenne rá!

– Ó, Istenem! Annyira hiú vagy!

Felvillantotta a tekintetét, hogy a lányra nézzen.

– Azt mondod, nem tetszik, amit látsz?

Sid elutasítóan kifújta a levegőt. – Így van! Szóval, árulj el valamit!

– Valami konkrétumot?

Rácsapott a férfi combjára. Olyan volt, mintha tömör acélt csapkodott volna, és a lány egy pillanatra megállt, hogy élvezze, és előre-hátra simogatta a kezével.

– Sidonie?

A lány tekintete felemelkedett, és az arca felhevült. Jézusom, de szánalmas volt.

– Igen – mondta betakarva magát –, csak gondolkodtam. Azon a kihívási összejövetelen, amikor először találkoztunk...

– Jól emlékszem rá.

Elégedetten elpirult a férfi szemében lévő forróságától, a hangjában morajló kéjtől.

– Hm, persze – mondta, és próbálta összeszedni a gondolatait az erotikus képek áradata alatt, amelyeket a férfi idézett elő anélkül, hogy hozzáért volna.

– Hogyan lettél vámpír? – bökte ki. Egészen biztos volt benne, hogy nem ezt akarta megkérdezni, de ez volt az első dolog, ami eszébe jutott.

Aden félretette az iPadet, és némi elképedéssel vegyes szórakozással tanulmányozta a nőt.

– Úgy értem, mindig is érdekelt – folytatta Sid. – A legtöbbetek, legalábbis az a néhány, akivel találkoztam – a homlokát ráncolta, mintha a megfelelő szót keresné –, boldognak tűnik – mondta, és meglepődött a saját szóhasználatán. – Rengeteg könyvet olvastam, és mindig arról szólnak, hogy a vámpírt akarata ellenére változtatták át, szörnyeteggé változott, és ezt utálja. De minden vámpír, akivel valaha találkoztam, nagyon boldognak tűnik, hogy vámpír lehet. Ez azért van, mert egyszerűen elfogadta? Volt választásod az egész dologgal kapcsolatban?

 

 

Aden kíváncsian nézett Sidonie-ra. Ő volt a legkíváncsibb nő, akivel valaha találkozott. Vagy talán egyszerűen csak arról volt szó, hogy ő volt az egyetlen nő, akinek hajlandó volt a kérdéseire válaszolni.

– Minden vámpírnak megvan a maga története – mondta, tudván, hogy egy ilyen elcsépelt válasz sosem elégítené ki a nőt.

– De mi a te történeted? – erősködött a nő, pont a megfelelő pillanatban.

A férfi fontolgatta, hogy lerázza a lányt, és további szexszel tereli el a figyelmét, amit mindketten élveznének. De ha el akar tölteni valamennyi időt Sidonie-val – márpedig akart, méghozzá nagyon hosszú időt –, akkor válaszolnia kell a lány kérdéseire. Mert a nő csak tovább kérdezősködne.

– Az Úrnőm – mondta neki –, vagyis a vámpír, aki teremtett engem, valóban felajánlott egy választási lehetőséget. De tudta, hogy el fogom fogadni. Szörnyű helyzetben voltam, bár a saját hibámból, és ő adott egy kiutat. Egy módot, hogy elmeneküljek egy szerinte jobb életbe.

– És az volt?

– Ó, igen.

 

Marokkó, 1778

 

Aden későn kelt aznap. A szent hónap első hete volt, és az üzlet gyéren csordogált. Még a gazdagok sem merték ilyenkor megkockáztatni istenük haragját. Az ő istenükként gondolt rájuk, mert ő már nem hitt istenben, sem az övékében, sem máséban. Főleg nem az apja istenében, aki eladta őt, mint egy állatot, vagy akár az anyja istenében, aki elvetette őt, hogy biztosítsa a saját kényelmét. Egyetlen isten sem tett Adennek szívességet.

De hálás volt az évnek ezért az egyetlen olyan időszakáért, amikor nem volt kénytelen prostituáltat játszani, vagy ami még rosszabb, annak a kövér szarházinak a pofozózsákját, aki továbbra is véresre verte, amikor csak kedve támadt, és mindezt az úrnője áldásával. Hogy hihette valaha is, hogy a nő törődik vele? Már régen lecserélte őt az ágyában, és vett egy új fiatal rabszolgát, akit ugyanúgy betanított, mint őt. De azt hitte, hogy még mindig maradt közöttük némi vonzalom. Az, hogy hajlandó volt ilyen kegyetlenül eladni őt, minden ilyen illúziót elpusztított, az árulása sokkal nagyobb volt, mint a kövér ember egyszerű brutalitása.

Lassan legurult az ágyról, kétszer annyi idősnek érezve magát, mint amennyinek minden egyes centiméternyi hegszövet, minden friss seb mutatta őt. Hegek voltak hegek hátán. És amikor éppen nem korbácsolták, elvárták tőle, hogy kiszolgálja a nőket, akik továbbra is őt kérték, noha csak a legperverzebb élvezetet merítette a dugásukból. A múltban azzal áltatta magát, hogy azt hitte, vágynak rá, sőt, még törődnek is vele. De többé már nem. Ő egy kurva volt, és ők úgy használták őt, mint egy kurvát.

– Aden? – A fiatal Sana volt az, aki könnyedén kopogtatott az ajtófélfának a keretén. – Megolajozhatom a hátadat?

A gyerek felelősnek érezte magát, mintha valahogyan ő kérte volna, hogy véresre korbácsolják azon a napon, amikor a férfi a megmentésére ugrott.

– Ma nem, asal!

– Biztos vagy benne? Mert nem vagyunk elfoglaltak.

– Ma nem – ismételte meg.

– Rendben, de ha meggondolnád magad...

Aden hallgatott, amíg meg nem hallotta a lány meztelen lábának halkan távolodó hangját. Néha hagyta, hogy a lány bedörzsölje az olajokkal, mert az valóban segített, felpuhította a hegszövetet, és olyan rugalmasan tartotta, amennyire csak lehetett.

De ma este nem bízott magában. Olyan düh töltötte el. Forró szén volt a gyomrában, belülről kifelé égette. Ez lenne az élete hátralévő része? Mi lesz, ha túl öreg lesz ahhoz, hogy kiszolgálja a nőket, túl öreg ahhoz, hogy még a kövér férfi is élvezze a verést? Az úrnője kiteszi majd az utcára koldulni?

Lépkedni kezdett, hosszú lábainak nem kellett több három lépésnél, hogy végigérjen a szobán. Minden egyes lépéssel nőtt a dühe. Mi értelme volt folytatni ezt a komédiát? Miért nem vet véget neki? Ismerte a gyógynövényeket, egy egyszerű csésze tea, mézzel édesítve, hogy tompítsa az ízét. Az egyik nője ajándékba hozott neki egy fahéjjal és szezámmal sütött, apró datolyás süteményt, amelyet a szakácsnője készített, aki ugyanolyan rabszolga volt, mint ő maga. De annál jobb ízűek lesznek, és az utolsó csésze teájához mindet megehetné. Nem lenne értelme tovább spórolni velük, nem lenne értelme halmozni őket, mint nyomorúságos életének egyetlen kincsét.

Még egy kicsit járkált fel-alá, dédelgetve a dühét, az árulás érzését, míg végül egy ötlet kezdett formát ölteni. Igen, véget fog vetni ennek a nyomorult létnek, de nem egyedül megy el.

Az olcsó fadobozhoz ment, ahol kevés holmiját tárolta, és addig kotorászott, amíg rá nem bukkant egy másik ügyfele újabb ajándékára, ezúttal sokkal hasznosabbra, mint néhány datolyás sütemény. Egy penge volt, amelyet tilos volt birtokolnia egy magafajta embernek. De a hölgy nem azért adta neki, mert fegyver volt, hanem mert szép volt. Női asztali késnek szánták, kicsi és ékszerekkel díszített. Amikor a nő odaadta neki, olyan tompa volt, mint egy gyerekjáték, de már nem. Idővel megélezte, nappal elrejtve, késő éjjel dolgozva rajta, míg az éle nem csillogott a gyenge fényben. Óvatosan az ujjhegyéhez nyomta, és figyelte, ahogy kibukkan egy vércsepp.

Elmosolyodott. Ez is megteszi.

Nem fáradozott azzal, hogy felöltözzön az alkalomra. Egyik ruhája sem volt jobb, mint a bő nadrág, amit viselt. És amúgy sem számított.

A pengét a tenyerébe véve kihúzta a gyenge ajtót, amely az ügyfelei magánéletét szolgálta, nem a sajátját, és végigsétált a rövid folyosón a lépcsőhöz, majd gyorsan felment a harmadik emeletre, a hűvös, csempézett folyosóra, ahol az úrnője sokkal nagyobb pompában élt, mint bármelyik rabszolga, aki ezt a bőséget lehetővé tette. Kinézett az ajtó melletti kis ablakon, és látta, hogy leszállt az éjszaka. Hallotta a kinti tömeget, a hívőket, akiknek a böjtje a naplementével véget ért, és akik most zabálni fognak, hogy holnap újra megismételjék az egészet.

Nem vette a fáradságot, hogy bekopogjon az úrnője ajtaján. Tudta, hogy a nő meg fogja törni a saját böjtjét, és finomabb ételt fog elfogyasztani, mint amit a házban bárki más élvezhet. Valamikor régen együtt vacsorázott volna vele, de már nem hívta meg.

Nem számított. Ma este saját magát hívta meg.

Kinyomta az ajtót, figyelmen kívül hagyva a nő meglepődött rikoltását. – Hogy merészelsz... – A nő felháborodott tiltakozását a torkának szegezett penge szó szerint elvágta.

A nő döbbenten meredt rá, sötét tekintete nedves volt a félelemtől. – Aden – zihálta. – Kérlek!

Aden félig lehunyt szemmel figyelte a nőt, és csak komor elégedettséget érzett, ahogy az az életéért könyörgött.

– Szeretlek – suttogta.

Az undor dühvé változott, hideg dühvé, amely miatt elhúzta az éles kés csillogó élét az asszony torkán, átvágva a bőrt és az inakat, és vér szökőkútként fröccsent ki, miközben a nő hitetlenkedve bámult fel rá.

Ujjait az úrnője hosszú hajába csavarta, figyelte, ahogy a forró vér kiszivárog a nyakából, csalódottan, hogy nem maradt életben, hogy a halála túlságosan gyors volt.

– Túl könnyűvé tetted!

Aden megpördült a mögötte felhangzó mély, érzéki női hangra. Az újonnan érkezettre meredt, a véres pengét még mindig az egyik kezében szorongatta, a másik keze pedig szétnyílt, hogy halott úrnője teste a padlóra hulljon, elfeledve.

A nő elmosolyodott. – Ha itt vágod el a nyakát... – Végighúzta az ujját a saját torkán. – Ez kielégítő, de a vér túl gyorsan ömlik. Ha azt akarod, hogy megmaradjon, itt kell vágnod! – A torkának az oldalára mutatott. – Ettől még meg fognak halni, de lassan, és minden pillanatban tudatában lesznek a saját haláluknak.

Aden némán bámult. Nem ismerte ezt a nőt, soha nem látta még ebben a házban. Nem borította fátyol, és nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, ahogy az sem, hogy egy idegen, felfegyverzett és félmeztelen férfival áll szemben. Amiatt sem tűnt túlzottan nyugtalannak, hogy a férfi épp a szeme láttára gyilkolta meg az úrnőjét.

– Aden, ugye? – mondta, és egy lépéssel közelebb lépett.

Aden azon gondolkodott, hogy használja a kést a nőn, mielőtt az sikoltozva elrohanna, hogy jelentse a bűntettét. De valami megállította. Még nem tette meg, és különben is, mit számítana, ha ez a nő feljelentené őt? Úgysem maradhat itt, és már rég eltűnne, mielőtt bárki megérkezik.

A nő kinyújtotta a kezét, végigsimított a férfi karján, olyan tekintettel, amit Aden elég gyakran látott ahhoz, hogy felismerje. A nők vonzónak, sőt gyönyörűnek találták. Csodálták az arcát, a méretét és a teste erejét.

– Édes gyermekem – suttogta a nő, arra ösztökélve, hogy forduljon meg. – Hadd nézzelek!

Aden megfordult, hagyta, hogy a nő lássa a háta romjait, bár elkomorult a saját szolgálatkészségén, engedelmességén. Aligha volt az a gyerek, akinek a nő nevezte, de mintha a hangja a fejében lett volna, átvéve a saját gondolatai helyét, megmondva a testének, mit tegyen.

– Majdnem tönkretett téged, nem igaz? – Aden érezte, ahogy hűvös ujjak a göcsörtös hegszöveten siklanak. – Micsoda pazarlás – mormogta a nő. – De ezt helyrehozhatjuk – tette hozzá, normálisan beszélve. – Nézz rám, gyermek!

A férfi megtette, és megint azon tűnődött, miért nevezi a nő gyereknek, amikor bizonyára közel egyidősek voltak.

– Szeretnél velem jönni, Aden? Elhagyni ezt a helyet, ezt az életet, örökre?

A férfi zavartan bámult rá. – Én nem... – kezdte, a hangja rekedt krákogás volt. – Nem értem – próbálkozott újra. – Hová mennénk?

– Ahová csak akarjuk – mondta a nő titokzatos mosollyal. – Olyan szabadságot adhatok neked, amiről eddig csak álmodtál. Bárhová mehetünk, bármit megtehetünk.

– Hogyan?

A nő mosolya kiszélesedett, mígnem fehéren ragyogott olajbogyószínű bőrén. A férfi csodálkozva figyelte, ahogy a nő néhány foga nőni kezdett, míg végül... agyarakká váltak. Mint egy kígyóé. Két sima, éles agyar, amelyek felhasították a felső ínyét, és a telt alsó ajkához nyomódtak.

Valahol az agya mélyén egy hang nyöszörgött rémülten, és arra sürgette, hogy meneküljön el ettől a szörnyű nősténytől. De a többi része elégedettnek érezte magát. Mintha huszonhét év vándorlás után végre megtalálta volna azt a helyet, ahová igazán tartozott. Felemelte a kezét, meg akarta simogatni a nő sima és puha arcát, meg akarta érinteni az agyarainak gyémántkeménységét. De az ujjairól még mindig csöpögött az úrnője vére, és ez tétovázásra késztette. A nő látta a tétovázását, és elmosolyodott, majd olyasmit tett, ami mélységesen megdöbbentette. Kezébe vette a férfi kezét, és megcsókolta, a nyelvével felnyalva a vért.

Aden szeme elkerekedett.

– Vámpír – suttogta. Hallott már meséket ilyesmiről, de eddig azt hitte, hogy csak gyermekmesék, amelyek célja az ijesztgetés.

A nő büszkén mosolygott rá, mintha valami okosat, valami csodálatosat tett volna.

– Vámpír vagyok – értett egyet a nő. – És ez csodálatos. Megosztanám veled, Aden, ha szeretnéd.

– Mit jelentene ez?

– Te és én messzire mennénk. Semmiben sem szenvednénk hiányt.

Aden körülnézett halott úrnője szobáinak pompájában, a selyem és az arany, a finom porcelánedények között. És a saját aprócska szobájára gondolt, ahol az olcsó fadoboz rejtette kevés kincsét, a félhomály elrejtette ágyneműjének kopott állapotát, a rikító ajándékokat, amelyeket az ügyfelei hoztak neki, mintha állat lenne, akit elvakít a fényes felületük, és túl ostoba ahhoz, hogy felismerje a valódi értéküket.

A kis Sana és a többiek jutottak eszébe. Hiányozni fognak neki. Az életét is odaadta volna, hogy megvédje őket. De rájött, hogy ezt a jövőt nem áldozná fel értük.

– Mi a neved, úrnőm? – kérdezte.

A nő mosolya egyre szélesebb lett. – Leticia vagyok.

Aden hangtalanul ismételgette a furcsa szótagokat, ízlelgetve őket a nyelvén. – Leticia – mondta ki hangosan. – Veled megyek!

 

Chicago, IL, napjainkban

 

– Mi történt ezután?

Sidonie hangja visszarántotta Adent a jelenbe, a chicagói főhadiszállásának elegáns szobájába és a mellette meztelenül fekvő, szexszagú, meleg nőhöz. Maga alá gurította a nőt, élvezte, ahogy a nő könnyedén megadja magát, ahogy széttárta a lábait, hogy befogadja őt, ahogy selymes combjai a csípőjét dajkálták.

– Beutaztuk a világot – válaszolta a lány kérdésére.

– És te... Úgy értem... egy pár voltatok?

Aden kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Úgy érted, hogy szexeltünk-e?

Sidonie fintorogva nézett fel rá, mire a férfi lehajolt, hogy megcsókolja a lány puha ajkát, elsimítva a homlokán a ráncokat.

– Hát persze, hogy lefeküdtünk. Ő volt az úrnőm. Ő tett vámpírrá. Fél évszázadon át voltunk szeretők.

– Miért hagytátok abba?

A férfi elutasítóan megvonta az egyik vállát.

– Egy éjszaka megmentettem az életét, és ő elengedett.

– És te... – Sidonie mély levegőt vett, mintha a bátorságát szedné össze. – Szeretted őt?

A férfi gyengéden végigsimított az ujjaival a lány homlokán, az arccsontja mentén, eszébe vésve az arcát.

– Egy vámpír mindig szereti azt, aki átváltoztatja – mondta elgondolkodva. – Mintha a vérsejtjeink felismernék, honnan jöttünk, ki teremtett minket. – Tartotta a lány tekintetét, azt akarta, hogy megértse. – De sosem szerettem őt úgy, ahogy te érted. Készséges szerető volt, és intelligens nő. Élveztem őt.

– De miért küldött el téged, amikor megmentetted az életét?

– Addigra már más vámpírgyerekei is lettek, én pedig túl erőteljes lettem. Félt tőlem. Ajándéknak nevezte, amikor elengedett, de valójában csak elküldött. Ezután fél évszázadig egyedül voltam. Nem volt senkim, amíg rá nem bukkantam Bastienre, és a sajátommá nem tettem.

– De hogyan lehettetek szeretők, ha ő félt tőled?

– Akkorra már egyre ritkábban szexeltünk. Azt mondta, hogy hideg vagyok. Hogy bár tudtam, hol érintsem meg, hova tegyem a nyelvem, hogyan adjak gyönyört, nem volt szenvedély a szeretkezésemben. Amikor elengedett, búcsúcsókot adott, és azt mondta, reméli, hogy egy nap megtalálom a szenvedélyemet.

– És megtaláltad?

Aden lenézett Sidonie-ra, a kristálykék szemekre, amelyek olyan őszintén néztek fel rá, a párnán szétomló vad rézfürtökre. Félresöpört egy hajfürtöt a lány zúzódásos arcáról, és csodálkozott a köztük lévő kontraszton – a keze olyan nagynak és durvának tűnt a lány finom vonásai mellett, olyan sötétnek a sápadt bőréhez képest.

– Mondd meg te, Sidonie. Hideg vagyok?

A lány egy pillanatra zavartan pislogott fel rá, aztán a karjai a férfi nyaka köré fonódtak, és az ujjai végigsimítottak a tarkóján. – Nem – suttogta. – Te vagy a legforróbb láng zafír szíve. Amikor veled vagyok, úgy érzem magam, mint a legszexibb nő az egész világon. Dédelgetettnek és biztonságban érzem magam. – Nyelt egyet. – Szeretettnek érzem magam.

Aden megdermedt. Vajon szerette Sidonie-t? Több mint két és fél évszázadnyi élet hozta őt erre a helyre és ebbe az időbe, hogy végre megtudja, mit jelent szeretni valakit? Szeretni ezt a nőt? Az ajkai gyengéd érintésével újra megcsókolta, amely hosszan tartó csókká vált, a szája csábításává. Sidonie mohó szenvedéllyel válaszolt a csókra, a szája megnyílt a férfi szája alatt, a nyelve előbújt, hogy megízlelje, hogy az övé körül kavarogjon, amíg Aden érezte, ahogy növekszik benne az éhség, a vágy, hogy újra birtokba vegye a nőt, hogy a magáénak jelölje.

Felemelte a csípőjét, hagyta, hogy a már így is kemény hossza végigcsússzon a lány combjai között a nedvességen. Sidonie buja kis hangot adott ki, és szélesebbre tárta a lábait, a férfi felé emelkedve.

– Hideg vagyok, Sidonie? – suttogta újra.

– Nem – erősködött hevesen a lány. A lány a testük közé nyúlt, karcsú ujjaival megfogta a férfi farkát, és szeretettel megsimogatta, mielőtt szorosabban megmarkolta, és a makkot a puncija duzzadt redői közé helyezte, hagyva, hogy a férfi megérezze a forróságát.

Semmi hideg nem volt az ő Sidonie-jában, gondolta, miközben mélyen belemerült a selymes melegségébe, a nő hüvelye pedig szorította és elengedte a farkát, ahogy ki-bemozgott. Felnyögött a nő puncijának szaténos sikamlósságától, a mellek érzéki teltségétől, a mellbimbók kemény gyöngyszemeitől.

A lassú csábítás követeléssé változott, ahogy a férfi tempója felgyorsult. Csípőjét a nő combjai közé csapta, farkát mélyen belé temette, majd kihúzta, és megismételte. A nő hüvelye minden egyes lökésnél összeszorította őt, ezer ujj simogatta a hosszát, simogatta, sürgette, hogy elélvezzen, hogy vele billenjen át a határon, hogy zuhanjon az extázis ismeretlenjébe, hogy vállalja a kockázatot.

– Szeretlek – suttogta a férfi nyakának izzadságtól nedves bőréhez, ujjai a hátának izmaiba fúródtak, lábait keresztbe fonta a derekán, csapdába ejtve őt magában. – Te vagy a szenvedélyem, Aden! Szeretlek!

A suttogott fogadalomra érzelmek rohamai válaszoltak, olyan tűz, amely testének minden egyes centiméterére kiterjedt, felizzította idegeit, és felmelegítette hideg szívét, amíg az már a bordáinak csapódott, és úgy érezte, mintha két évszázad óta először dobogna önként. Mintha eddig, eddig a pillanatig csak azért dobogott volna, mert muszáj volt, mert ez tartotta életben. Érezte, ahogy a mellkasában dübörög, érezte, ahogy Sidonie melege körülveszi, befogadja, szereti.

A csúcspont a semmiből jött, végigzúgott a testén, minden izma megfeszült a vágytól, minden idege energiától lüktetett. A golyói megfeszültek, a farka megduzzadt, egyre keményebbé és vastagabbá vált Sidonie-ban, olyannyira kitöltötte, hogy alig tudott mozogni. A lány felnyögött, egy forrósággal és vágyakozással teli hanggal, és a férfi neve volt az ajkán.

– Aden! – A nő imaként ismételgette, a fejét hátravetette, körmei a férfi vállába vájtak.

Aden felmordult, agyarai mohón hasították át az ínyét, sóvárogva a lány vérére, a lázra, ami Sidonie volt. Az ő Sidonie-ja.

A nyakára eresztette a száját, átszúrta a bársonyos bőrt, majd az ér vékony falát, és belekortyolt a lány vérének sima, mézédes áramlásába, érezte, ahogy az a testének minden sejtjébe száguld, életet ad neki, saját magát adja neki.

A nő megrándult alatta, felsikoltott, amikor a harapása fájdalom helyett eufóriát okozott, a szája a férfi vállára zárult, miközben megpróbálta elnyomni a sikolyát. Aden érezte, ahogy a fogai alatt felszakad a bőre, érezte a húzást, ahogy a lány lenyelte a vérét. Fokozta a szorítását, teljes súlyával Sid testére ereszkedett, és a helyén tartotta, miközben a lány a harapás és a vér kettős támadása ellen küzdött. Soha nem ízlelt még ennyit a férfi véréből, soha nem volt még ilyen kapcsolata. Aden tudta, mi minden kovácsolódhat belőle, ha a lány többet iszik, ha ő megengedi neki, hogy a jövőben is ezt tegye. Erőteljes kapcsolat jönne létre, olyan, amilyet az emberek csak a fogadalmaikkal és a szerelmi vallomásaikkal próbálhatnának megismételni.

Ha megkérdezték volna, azt mondta volna, hogy nem akar ilyen kapcsolatot senkivel. Így nem tudta megmagyarázni, miért nyomta a lány arcát a vállához, miközben arra biztatta, hogy harapjon erősebben, igyon még többet. Miért keményedett meg újra a farka, amikor a lány engedelmeskedett, miért csatlakozott hozzá, amikor a lány a bőréhez simulva nyögött, amikor végigsöpört mindkettőjükön egy utolsó orgazmus, remegve és ernyedten hagyva a nőt a karjaiban.

Aden magához vonta Sidonie-t, szorosan átölelte, miközben átfordult, és visszahúzta a takarót az ágyra, mindkettőjüket a takaró alatti melegbe csúsztatva.

– Ma velem maradsz! – mondta hevesen. – Nincs több kóborlás az irodában!

A lány meg sem mozdult, csak még mélyebbre bújt a férfi ölelésébe, és elaludt. Aden a nőre mosolygott, és csodálkozott a mellkasát feszítő érzéseken. Nem tudta, benne van-e a természetében, hogy vámpír módjára párt fogadjon magának, hogy örökre magához kössön valakit. Amit Sidonie iránt érzett, az szerelem volt, de az örökké hosszú idő volt. Lehet, hogy a lány megunja őt, az életet, amit élt. Talán gyerekeket és unokákat akar majd, és ő egyiket sem tudta megadni neki.

De egyelőre az övé volt. És nagyon sokáig meg is akarta tartani.

– Aludj, nuur il-’en! Holnap sűrű éjszakánk lesz!