8.-9.-10. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Sidonie kinyitotta a szemét anélkül, hogy megmozdult volna. Tudta, hol van, de semmi másban nem volt biztos. Oké, ez nem volt teljesen igaz. Azt is tudta, hogy épp most szexelt életében a legjobbat, és ezzel egyidőben elkövette élete legnagyobb hibáját is. Dugott egy vámpírral. Ami még rosszabb volt, hogy egy vámpírlorddal dugott, és hagyta, hogy vérét vegye. Hangosan felnyögött, majd megdermedt, remélve, hogy a férfi nincs elég közel ahhoz, hogy meghallja. Bár, tekintve, hogy a férfi előszeretettel játszadozott, valószínűleg újra megdugta volna, csak hogy bebizonyítsa, hogy akarja őt. Ami igaz is volt, mert igen, ez volt egész élete átkozottul legjobb szexe.

Nem mintha olyan sok mindenhez tudta volna hasonlítani. Még a szüzességét sem veszítette el a főiskoláig, és mindig rendes, jó családból származó fiatalemberekkel randizott. Olyanokkal, akiket be tudott mutatni anyának és apának. Olyanokkal, akik tudták, melyik villát kell használni a jótékonysági adománygyűjtéseken. Udvariasak voltak, figyelmesek, és mindig gondoskodtak róla, hogy elélvezzen szex közben.

Aden? Hát, háromból egy nem volt rossz, nem igaz? Kit akart átverni? Kudarcra volt ítélve.

Lassan felült, és úgy gondolta, hogy mivel a férfi nem reagált a nyögésére, nincs a szobában. Körülnézett, és felmérte az összes olyan részletet, amihez korábban túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy észrevegyen. Az ágy egy hatalmas, legalábbis king-size méretű, baldachinos ágy volt, damaszt selyemfüggönyökkel, amelyek színe olyan volt, mint egy finom rubinszínű cabernet. Gazdag, de sötét. Mint maga Aden. Külsőre szép és simogatható, de a lelke fekete, mint a szén. Kíváncsi volt a férfi történetére, hogy honnan jött, és mi tette olyanná, amilyen. Már a gondolat is elszomorította, és mentálisan megrázta magát. Nem azért volt itt, hogy pszichoanalizálja Adent, vagy hogy megnyugtassa a megkínzott lelkét. Szexeltek, nagyszerű szex, de hiba lenne, ha ezt bármi mássá romantizálná. Aden tökéletes szerető volt, de volt egy olyan érzése, hogy igényes barát lenne.

És ha már Adenről beszélünk, hol volt a szeszélyes énje? Alaposan figyelt, de a saját lélegzetvételén kívül nem hallott semmi zajt. Nem folyt a zuhany, nem hallott hangokat. A zuhanyzásra gondolva rájött, hogy neki is szüksége van rá. A falon, szemben azzal az ajtóval, amelyen korábban bejöttek, résnyire nyitva volt egy ajtó; legalábbis eléggé biztos volt benne, hogy ott jöttek be. Akkoriban kissé el volt foglalva.

Lelépett az ágyról, és összeszedte a ruháit – már ami maradt belőlük. A pólója szinte használhatatlan volt, de ez volt az egyetlen felsője, így felkapta a fehérneműjével együtt, ami... a fenébe is, szintén tönkrement. Eszébe jutott, ahogy a férfi elpattintotta a tangája oldalát, eszébe jutott, ahogy a karja izmai megfeszültek... és azon kapta magát, hogy kimelegszik és ragacsos lesz, ha csak rágondol.

– Gah! – Fontolóra vette, hogy a földön hagyja a tönkrement alsóneműjét, hogy a nagy, gonosz vámpír szedje össze – elvégre ő volt az, aki tönkretette –, de tényleg nagyon tetszett neki az a kék szatén, és a melltartó rendben volt. Talán a tangát is meg lehetne javítani. A megmaradt ruháit szorongatva felkereste a fürdőszobát, és megtisztálkodott. Igazából zuhanyozni szeretett volna, de nem akart meztelenül és szappanosan állni, amikor Aden megjelenik.

Rövid ideig fantáziált arról, hogy a férfi is levetkőzik, és csatlakozik hozzá a gőzölgő zárt térben. Szinte érezte, ahogy a férfi nedves bőre az övéhez simul, elképzelte izmai játékát, ahogy a csempéhez emeli őt...

– Hagyd abba! – rótta meg magát a nő. Ez nem vallott rá. Nem rajongott a férfiakért, és bizonyosan nem szórakoztatta magát bensőséges fantáziákkal, miközben egy idegen férfi fürdőszobájában álldogált. Talán Aden csinált valamit az agyával, olyan gondolatokat ültetve a fejébe, amelyeknek nem kellene ott lenniük.

Ez volt a legegyszerűbb magyarázat, de nem volt hajlandó ilyen könnyen felszabadítani magát. Tudta, hogy Aden csábítja őt, és akarta, amit a férfi kínált. Nem hibáztathatta most, hogy ez többnek bizonyult, mint amennyit kezelni tudott.

Felvette a melltartóját, és csak későn jött rá, hogy a farmerja alatt kommandós viselet lesz. Nem lesz kényelmes, de legalább még mindig volt nadrágja, amit felvehetett, és zoknija. Elszörnyedve fintorgott a kapucnis felső elszakadt cipzárja miatt, de megtette a legjobbat, amit tudott, és fordítva felvette a pólóját, a kapucnis felsőt pedig arra húzta rá. Aztán a tükörben megpillantott valamit, amitől riadtan hajolt előre. Igen, minden kiszívások anyja volt, bár, tekintve a világos bőrét és azt, amire emlékezett a harapásból, meglepődött, hogy nem volt még ennél is rosszabb. Tudta, hogy a vámpírok nyalással pecsételték le a szúrt sebeket, miután megharaptak valakit. Talán a nyálukban lévő vegyület a sebet is gyorsabban gyógyítja.

Nos, legalább tél volt, és viselhetett garbót anélkül, hogy bárki csodálkozna rajta.

Miután felöltözött, amennyire csak tudott, Sid kisétált a nappaliba, ahol a pompás faliszőnyeg volt. Körülnézett a hátizsákját keresve, de az nem volt ott. Ez nem tette boldoggá, mert a lakáskulcsa is ott volt benne, a személyijével, a mobiltelefonjával és a jegyzeteivel együtt.

Odasétált, és kinyitotta az előszobába vezető ajtót. A cipője ott volt a kis szőnyegen, ahol hagyta, ezért leült, és visszahúzta.

Többé-kevésbé felkészültnek érezve magát, elindult a folyosón a piros ajtók felé, azt gondolva, hogy Adent az irodájában találja. Vagy ha őt nem is, legalább a hátizsákját, hogy hazamehessen.

Mint kiderült, nem kellett keresgélnie, mert amint kinyitotta a lifttel ellátott folyosó ajtaját, Travis ugrott ki az iroda ajtajából.

– Sid – mondta vidáman, bár mindenféle flörtölés nélkül, ami a szokásos viselkedése volt a lánnyal szemben. – Lord Aden itt van.

Elmosolyodott, és kissé szégyenkezett saját magán. A kapucnis felsőjét összefogta a mellkasán keresztbe font karjaival, de nyilvánvalónak kellett lennie, mi történt Aden hálószobájában.

– Csak össze kell szednem a cuccaimat – mondta.

– Rendben – mondta Trav egyetértően, majd megismételte: – Lord Aden itt van bent.

Mivel tudta, hogy mást nem fog kiszedni belőle – nyilvánvaló volt, hogy Aden valamiféle parancsot adott neki –, követte őt az irodába, ahová amúgy is menni akart.

Aden éppen telefonált, amikor belépett, de a szeme felcsillant, amikor hosszan, lassan, tetőtől talpig végigmérte a lányt, olyanformán, mintha azt mondaná, hogy tudom, hogy nézel ki a ruhák alatt. Sid visszaemlékezett a meztelen Adenre, amint a teljesen fedetlen punciját bámulja, a combjait szégyentelenül széttárva, és az egész testén végigsiklott az izgalom borzongása. A mellei megduzzadtak, és sajgó melegség kezdett kialakulni a lábai között.

Aden tudálékosan rákacsintott.

A szégyentől felhevült arccal, Sid azzal foglalatoskodott, hogy a hátizsákját keresve gyorsan körülnézzen az irodában. Ha megtalálná, már el is tűnne innen. Akkor legalább magában élvezhetné a fantáziáját.

– Keress tovább! – mondta Aden. Sid meglepetten összerándulva meredt a férfira, de rájött, hogy nem hozzá beszél, hanem ahhoz, aki a vonal másik végén van. A férfi köszönés nélkül bontotta a hívást, és Sid úgy gondolta, jó tudni, hogy mindenkivel udvariatlanul viselkedik, nem csak vele.

– Hogy érzed magad? – kérdezte szexi dörmögéssel.

– Remekül – mondta, és hallva magát, tudta, hogy túlságosan is vidáman hangzott.

– Gyere ide!

– Ó, nem hiszem, hogy ez...

– Gyere ide, Sidonie! – morogta, és sötét pillantást vetett rá a sűrű szempillák alól.

Sid tudta, hogy azt kéne mondania neki, hogy menjen a picsába, hogy nem egyezett bele ebbe az egész én-Tarzan, te-Jane dologba. De ezt csak az agya mondta. A teste teljesen elolvadt és felmelegedett, a mellbimbói kőkemények voltak, a puncija, amely eddig mindig olyan jól viselkedett, nedves és éhes volt, arra vágyott, hogy kitöltsék. A teste a férfit akarta. És a teste győzött.

Sikerült lassan lépkednie, próbált vonakodónak látszani, de a vége ugyanaz lett. Megkerülte az íróasztalt, hogy megálljon Aden előtt, és elég közel került hozzá, hogy összeérjen a lábuk.

Aden végigsimított nagy kezével a lány combjának hátsó részén, majd otthagyta.

– Légy itt ma este hétre, és ruhát vegyél fel! Azokat jobban szeretem.

Sid a homlokát ráncolta. – De azt mondtad, Elias neked dolgozik. Nem fogsz utánajárni a rabszolga dolognak? Ha az őreik követik a mintát, azok a nők holnap estére eltűnnek, és sosem találjuk meg őket.

– Majd én elintézem! Neked csak bajod esik.

A férfi elutasítása átvágott az érzékeit elködösítő kéjvágyon.

– Cseszd meg! – csattant fel a nő. – Hónapok óta követem ezt az egészet. Ismerem az útvonalakat, a fogdákat, ismerem az érintetteket. Sokkal többet tudok róla, mint te!

– Ez vámpírügy, Sidonie. Nem akarom, hogy belekeveredj!

– Már benne vagyok, és nem érdekel a szupertitkos vámpírügyed! Vagy magaddal viszel, vagy követlek oda! Igazából felejtsd el, előbb odaérek, mint te!

Aden elengedte a lány lábát, és hirtelen felállt, azt a fölé tornyosuló dolgot csinálva, amit olyan jól tudott. Biztosra vette, hogy a férfi vicsorogni fog rá, és megtiltja neki, hogy a rabszolgatartók után menjen. Bármennyire is jót tenne neki.

De a férfi meglepte azzal, hogy azt mondta: – Rendben! Ha látni akarod, hogyan megy ez a játék, jöhetsz. Csak ne feledd, habibi, az emberi törvények itt nem érvényesek! Nem lesz Miranda figyelmeztetés, nem kell aggódni a polgári jogok miatt. Az egyetlen törvény, ami számít, az az enyém!

– Nem vagyok egy olyan érzékeny virágszál, hogy féljek egy kis vérontástól, Aden. És fütyülök rá, mi lesz azokkal az állatokkal!

A lány nem egészen bízott Aden mosolyában, de a férfi bólintott, és azt mondta: – Akkor napnyugta után egy órával legyél itt! Viselhetsz hasonló ruhát – tette hozzá, elutasító pillantást vetve a farmerjára. – De hozz magaddal egy ruhát későbbre!

– Nem tudom, miért kell hoznom...

– Mert szeretem a szoknyákat. Elérhetőbbé tesznek.

– Elérhetőbbé? – ismételte meg Sid, a homlokát ráncolva. – Mit jelent az... ó! – mondta, hirtelen megértve, mire gondolt a férfi. A szoknya megkönnyítené számára, hogy megdugja. Egy része felháborodott a puszta gondolattól, hogy a férfi ilyesmit mondott neki. De aztán hirtelen egy élénk kép villant át az agyán, egy kép, ahogy a férfi íróasztala fölé hajol, a nagy keze felnyomja a szoknyáját... A vágy mellkason ütötte, és Sid akaratlanul is megremegett. Nyilvánvaló, hogy az agya a testével tartott ebben az esetben.

Aden csípőjére tett keze rántotta vissza a tudatához. A férfi ujjai megfeszültek, és a testéhez húzta a nőt.

– Ma aludnod kellene – duruzsolta. – Mert ma éjjel nem sokat fogsz aludni!

Sid szája kiszáradt. – Úgy érted, mert ma éjjel rajtaütünk a foglyokat tartó házon?

– Természetesen – mondta, és mosoly játszott az ajkán. – Azt hitted, valami másra gondoltam?

A keze lecsúszott a lány fenekének domborulatára, mielőtt lehajtotta a fejét, és megcsókolta nyelvének és az ajkainak érzéki kuszaságával, lassan és csábítóan. Sid a szájába sóhajtott, nem akarta hagyni, hogy véget érjen a csók.

– Ma este, habibi – mondta a lány ajkaira.

És Sid nem tudta, hogy ez most ígéret vagy fenyegetés.

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Sid végre megtudta, mit jelent, amikor az emberek azt mondják, hogy tűkön ülnek. Neki is ez volt az érzése, mintha a bőre minden egyes centiméterét apró kis tűk szurkálnák... belülről. Aden mellett ült a nagy terepjáró hátsó ülésén. Bastien ült az anyósülésen, és Travis vezetett Chicago utcáin száguldozva, minden bizonnyal szabálytalan sebességgel, és határozottan vakmerően. Ez nem valami széles, nyílt autópálya volt. Ez Chicago volt. Még hétköznap éjfélkor is volt forgalom. De Travis reflexei az Indy 500-ban is megállták volna a helyüket, és nyilvánvalóan nem félt a haláltól, vagy a komolyabb sérüléstől. Bárcsak ezt ő is elmondhatta volna magáról. A mai este minden elszántságát, minden bátorságát próbára tette. Eddig még sosem szállt szembe közvetlenül a rabszolga-kereskedőkkel, mindig beérte azzal, hogy felderítést végezzen, információkat gyűjtsön. Ez volt a legészszerűbb dolog. Végül is ő egy újságíró volt, nem katona vagy rendőr.

De a mai este Aden műsora volt, és ő és a vámpírjai határozottan készen álltak a harcra. Feltéve, hogy túlélik az utat a rabszolgákat fogva tartó házhoz, leszámolásra kerül sor Aden és az emberei, valamint a ház vezetője között. És gyanította, hogy nem fogják könnyen adni magukat.

A közelgő erőszaknál is jobban aggódott azonban amiatt, hogy a rabszolgákat már elszállították. Hogy a vámpírok valahogy értesültek arról, hogy jönnek, és elszállították a nőket. De Aden belső embere, Elias jelentette, hogy ma este lesz az az éjszaka.

A szorongása, az elkerülhetetlen erőszak és mindazok miatt, amik rosszul sülhetnek el, Sid szinte szökdécselt az izgalomtól, feldobta a kilátás, hogy végre valami valódi dolgot is tehet, hogy megállítsa a rabszolga-kereskedőket, és megbosszulja Janey halálát.

És ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy íjhúrként megfeszüljön, ott volt a mellette ülő vámpír. A vámpír, aki néhány órával ezelőtt még tök mélyen benne volt. Minden egyes mozdulata, minden egyes megszólalása arra emlékeztette, milyen érzés volt vele szeretkezni, amikor a nevét mormolta, miközben a combjai közé nyomult. Szinte kínosan érezte magát, amikor álmodozva felsóhajtott, azon tűnődve, vajon mennyi időbe telik, amíg a férfi újra megteszi.

– Nehéz gondolatok, Sidonie? – Aden éjsötét hangjától libabőrős lett a teste, a szavai meleg mézként csúsztak a fülébe, majd le a torkán a gyomrába.

A lány élesen megrázta a fejét.

– Csak... Olyan keményen dolgoztam ezen, és most... lehet, hogy mindennek vége.

A férfi felnevetett, és hagyta, hogy a karja, amely eddig a lány mögötti ülésen nyúlt el, a vállára nehezedjen. A tenyere lecsúszott a mellkasáig, ahol az ujjai szórakozottan játszani kezdtek a mellének duzzanatán. Sid legszívesebben a szemét forgatta volna a saját szánalmas reakcióján, a szíve hevesebben kezdett kalapálni, a bőre felforrósodott a férfi érintésére. Aden felé hajolt, és az ajkát a lány arcának oldalához érintette. Sid érezte a férfi nyelvének nedves érintését, ahogy megízlelte a bőrét. Ez egy nem is olyan finom emlékeztető volt, hogy a férfi képes megérezni a reakcióit rá.

Még csak rá sem kellett néznie, hogy tudja, a férfi arcán önelégült kifejezés jelent meg, és legszívesebben leütötte volna ezt a látványt. De egyrészt már megállapította, hogy nem igazán alkalmas arra, hogy bárkit is megüssön, még kevésbé egy vámpírlordot, másrészt pedig a férfi megállította volna, mielőtt még a közelébe jutott volna. És akkor vagy pokolian megfizetne, vagy Aden az egészet ugyanolyan szórakoztatónak találná. Egyik sem tetszett neki.

– Mi a terv? – kérdezte, és próbált a szexen kívül másra is gondolni.

– A terv egyszerű. Két csapatban megyünk, elöl és hátul, és megölünk minden jelenlévő vámpírt.

– És mi lesz a nőkkel?

– A furgon biztonságos helyre szállítja őket – mondta Aden, a mögöttük haladó második járműre utalva. Sid meglepődött, amikor induláskor egy egyszerű, teljes méretű személyszállító furgont is látott a minikonvojukban. – A nők esetleges sérüléseit ellátják – folytatta Aden –, és lehetőségük lesz arra, hogy visszatérjenek az otthonukba, vagy letelepedjenek ebben az országban. Bárhogy is legyen, megfelelően fognak gondoskodni róluk.

Sid meglepetten pislogott. Erre nem számított. Valójában arra készült, hogy vitatkozni kezd, hogy valami olyasmit követeljen, ami közel áll ezekhez a megállapodásokhoz.

– Meglepettnek tűnsz – mormogta Aden.

– Nem, csak...

A férfi ismét megnyalta a lány arcát. Nem finomkodva, hanem pimaszul, kutyaszerű lefetyeléssel.

– Jól van – ismerte el a lány, és megdörzsölte nedves arcát. – Meglepődtem.

– Nem tolerálom a rabszolgaságot!

– Azt látom. – És tényleg látta. Ez már a második alkalom volt, hogy a férfi nagyon határozottan kijelentette ezt, és ez ismét elgondolkodtatta Sidet a származását illetően. Azt feltételezte, hogy gazdagnak született, egyszerűen azért, mert gazdag volt. Ezt meg is mondta neki. De mi van, ha mégsem volt így? Dresner szerint – feltéve, hogy bármi is igaz volt abból, amit a szuka mondott – az összes erőteljes vámpír rendkívül idős volt, emberi mércével mérve. Nem azért, mert a kor egyenlő volt a hatalommal, hanem azért, mert azok, akik a vámpírrá válásuk eredményeként hatalomra tettek szert, minden kihívást megnyertek, mivel időt szántak arra, hogy megtanulják használni az újonnan szerzett hatalmukat. Tehát Aden lehetett idős. Elég idős ahhoz, hogy egy olyan korban szülessen, amikor a rabszolgaság még általános volt.

Eszébe jutott a fantasztikus falikárpit a nappalijában. Az anyja azonnal tudta volna, hol és mikor készült, de Sid csak találgatni tudott. Talán legközelebb, amikor Aden szobájában jár, esetleg készíthetne egy képet az anyjának. Bánatosan elmosolyodott. Akár nevén is nevezhetné a dolgot – amikor legközelebb szexelnek. És kérlek, legyen következő alkalom, könyörgött a teste némán.

– Ez az, uram – mondta Bastien az első ülésről. – Fehér ház, a negyedik a jobb oldalon, törött utcai lámpa.

Sidet kizökkentette kéjes gondolataiból a férfi kijelentése. Körülnézett, és újra ugyanott találta magát a Woodlawn-negyedben, ahol korábban is ólálkodott... csak az előző éjszaka volt? Annyi minden történt, hogy már régebbnek érződött.

– Hátul van egy lakóház – mondta nekik. – Be lehet osonni rajta keresztül...

– Nem lesz lopakodás – vágott közbe Aden. – Trav, Bastien – folytatta –, mi megyünk elölről.

Két házzal arrébb parkoltak le. Sid kiszállt Aden után, és hallgatta, ahogy egyeztet Freddyvel és Kage-dzsel, a belső körének utolsó két tagjával, akik a furgonban utaztak, kiadva az utasítást, hogy hátulról menjenek be. Figyelte őket, ahogy eltűnnek az árnyékban, a saját ügyetlen kémkedésére gondolt, és azt kívánta, bárcsak ő is tudna legalább a töredékével mozogni az ő lopakodásuknak. Bastien és Trav már elindultak felfelé. Ellökte magát a teherautótól, azzal a szándékkal, hogy követi őket, de Aden a karja köré kulcsolta az ujjait, és megállította.

– Sidonie, ez a te mércéd szerint nem lesz civilizált. Talán várnod kéne...

– Veled megyek – erősködött a lány makacsul.

A férfi meredten nézett rá, és Sid úgy vélte, hogy a sötét szemekben a jóváhagyás csillogását látta, mielőtt élesen bólintott, és azt mondta: – Ahogy óhajtod. De te lépsz be utoljára, és az ajtó mellett maradsz! Nem szeretnélek véletlenül megölni.

Sid elkomorult, szinte biztos volt benne, hogy az utóbbival csak viccelt. De hátrahúzódott, amikor a vámpírok fellépkedtek a lépcsőn, nem akart kockáztatni. Ma este az volt a fő célja, hogy utána ott legyen a foglyok mellett.

Bastien ért először az ajtóhoz, és Sid várta, hogy kopogtatnak-e, és utána siettetik a belépést, vagy...

Egy rúgás, és az ajtó berobbant.

Na jó, ez is bevált.

 

 

Aden akart elsőnek belépni, de Bastien betolakodott előtte az ajtón. Aden természetével ellentétes volt, hogy hagyja, hogy valaki más vállalja helyette a kockázatot, de fokozatosan kezdett megbékélni a szükségszerűséggel. Ha uralni akarta a területet, meg kellett adnia magát a biztonság követelményeinek. Nem saját maga miatt, hanem azok érdekében, akiknek az életét a kezében tartaná.

Amikor azonban bejutott végre, minden tétnek vége volt. Fél tucat vámpír volt a nappaliban, amikor beléptek az ajtón, és válaszul a zajra, még többen rohantak be a többi helyiségből. A belső embere azt mondta neki, hogy tíz vagy még több harcosra számítson, mind vámpírok. A rabszolgatartók ma este szállítják el a foglyaikat, és ez azt jelentette, hogy az egész legénység jelen lesz. Ez tette ezt az éjszakát tökéletessé. Aden egy csapással eltörölhette az egész mocskos akciót.

Az ereje szétcsapott, úgy vágott át a vámpírokon, mint egy szöges korbács, betöltötte a levegőt, és vérrel spriccelte a falakat. A vámpírok sikoltoztak és meghaltak, a por pedig csatlakozott a véres miazmához, amely betöltötte az ütött-kopott szobát. Néhány rabszolgatartó ekkor úgy tűnt, felismerte őt, vagy legalábbis felismerte a képessége brutális természetét és a mögötte rejlő erőt, de még itt sem merítette ki ereje teljes mélységét. Nem volt rá szüksége az ilyen férgek miatt, mint ezek. És mint a férgek, a ház hátsó része felé igyekeztek, arra gondolva, hogy elmenekülnek, de Freddy és Kage berontott a konyhaajtón, és a harcnak már majdnem vége volt. A rabszolgatartók kiábrándító könnyedséggel buktak el. Ez nem olyan volt, mint a kihívás küzdelmei, amelyeket Aden az elkövetkező napokban vívni fog, beleértve az elkerülhetetlen leszámolást Silasszel. A ma esti összecsapás vérfürdő volt. Egyik vámpírnak sem volt annyi ereje, hogy akár csak a kihívás látszatát is felajánlja neki. Azon felfuvalkodott vámpírok sorából voltak, akik már nem élnének, ha Lucas nem lett volna hajlandó beugrani, hogy Klemens halála után tovább dobogtassa a szívüket.

Az utolsó rabszolgatartó a folyosó felé igyekezett, ahol a foglyokat tartották, és vagy a szökés, vagy a pusztítás szándéka vezérelte. Aden a szoba másik végében volt, de a gyáván volt, mielőtt az megtett volna másfél métert a folyosón. A vámpírt megragadta a torkánál fogva, felemelte a földről, és szenvtelenül figyelte, ahogy az arca először kipirul a vértől, majd lilulni kezd a levegőhiánytól.

– Kegyelem, uram! – sikerült zihálnia.

Aden kivillantotta az agyarait.

– Mutassam meg neked ugyanazt a kegyelmet, amit ezeknek a nőknek adtál? Ismerek olyan urakat, akik fizetnének azért, hogy egy kiherélt vámpírt birtokoljanak. Olyat, akinek kiégett az akarata, de még mindig jár és beszél. Ez lenne az a kegyelem, amit tőlem kérnél?

A vámpír szemei elkerekedtek a döbbenettől és a félelemtől, és igyekezett tagadóan rázni a fejét.

– Kérem – préselte ki.

Aden a vámpírt tanulmányozta, nem fáradva azzal, hogy leplezze az undorát. – Azt hiszem, nem. – Egy gyors csavarással kitörte a vámpír nyakát, és a földre ejtette, majd finom irányítással erejét belevájta a vámpír mellkasába, és elpusztította a szívét.

– Aden, mi... – Sidonie hangja félbeszakadt a mondat közepén. A férfi érezte a lányt a háta mögött, de az ereiben tomboló erőszak olyan nagy volt, hogy nem mert szembefordulni vele.

– Mondtam, hogy várj! – morogta.

– Vártam – vágott vissza, vagy legalábbis megpróbálta. A pimaszsága az utolsó szónál cserbenhagyta, elárulva a félelmet, amit a férfi képes volt érezni, és ami a szívét gyorsabb dobogásra késztette, rettegés, amit a férfi úgy szívott magába, mint a legédesebb levegőt. Ettől előbújtak az agyarai; ettől keményedett meg a farka. Ott helyben akarta megkapni a lányt; a falhoz szorítani, és belé döfni, miközben ellenségei vére és hamuja még mindig friss körülötte.

– Aden? – kérdezte a lány, a hangja még mindig kissé remegett.

Ez már túl sok volt. A férfi megpördült, megragadta a derekánál fogva, a falnak lökte, és teljes hosszával és testsúlyával ott tartotta. A farka kemény dudorként szorult a nő hasához, és Aden látta, hogy a lány pupillái kitágulnak, amikor megérezte.

– Azt mondtam, hogy várj – mormolta, ajkait közvetlenül a lány füléhez tapasztva. Egyik kezével a lány fenekét fogva, elég magasra emelte, hogy a farka szépen elférjen ott, ahová való.

– Ez az – nyelt egyet Sid, mielőtt folytatta –, ami történik, ha valaki ellen harcolsz?

A férfi elvigyorodott, hagyta, hogy a nő meglássa az agyarainak hosszát. – Csak akkor, amikor megölöm őket, habibi. Csak amikor lecsapolom a vérüket.

– Ó! – A lány nyelve idegesen kirepült, Aden pedig elkapta, a szájára tapasztotta a sajátját, megszívta a nyelvét, és a fogait összezárta a lány érzékeny alsó ajkán.

– Uram, szirénák közelednek.

Aden a tekintetét Sidonie kipirult arcán tartotta.

– Szólj a többieknek, hogy pakolják be a nőket a furgonba! Azt akarom, hogy öt percen belül mindenki távozzon!

– Igen, uram!

– Hadd segítsek! – mondta Sidonie, a hangja egyenletes volt, miközben a férfi szemébe nézett. – Kérlek! Legalább hadd beszéljek a nőkkel, hogy elmondjam nekik, mi fog történni ezután. Ők valószínűleg nem beszélnek angolul, de én tudok spanyolul.

Aden némán nézte a nőt, aztán egyszer bólintott, és hagyta, hogy a nő lecsússzon a falon, amíg a saját lábán nem állt. – Neked is öt perced van, aztán jössz velem!

Kis mosollyal lábujjhegyre emelkedett, száját a férfi szájához emelte, és megcsókolta.

– Köszönöm! – suttogta, majd elsurrant a folyosón. Egyenesen a második hálószobába ment, és kinyitotta az ajtót. Hisztérikus zokogások kórusa fogadta, és a férfi hallotta, ahogy spanyolul nyugtatja a nőket, mondván, hogy minden rendben van, hogy biztonságban vannak. Freddy és Kage elsiettek mellette, és Sidonie ismét megnyugtatta a nőket, átölelt egy nagyon fiatal lányt, és azt mondta neki, hogy ne féljen, megfogta egy másik nő kezét, miközben azt ismételgette, hogy ezek az emberek azért vannak itt, hogy segítsenek, hogy biztonságos helyre viszik őket.

Aden bámult rá, és abban a pillanatban olyasmit érzett, amit már rég nem érzett nő iránt... Nehezen tudta felidézni, mikor is volt ez. Évszázadokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy az anyja a fényűzést választotta egyetlen gyermeke élete helyett. Még akkor sem, amikor találkozott a vámpír úrnőjével, a nővel, aki örökre megváltoztatta az életét.

 

Tizedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Marokkó, 1778

 

Aden elhevert a párnákkal borított ágyon, és figyelte, ahogy Na’ima úrnő befejezi az öltözködést. Nem kellett tudnia a nevét, nem kellett tudnia, hogy a tartomány második leggazdagabb emberének a felesége. De Aden tulajdonosa, Zaahira, okos asszony volt, és ez az ő bordélyháza volt. A bordélyházak azon kevés vállalkozások közé tartoztak, amelyeket egy nőnek teljes egészében engedélyeztek, és ezt is csak azért, mert egyetlen férfi sem mocskolná be magát azzal, hogy ilyen szolgáltatást nyújtson. Ez nem akadályozta meg ugyanezeket a férfiakat abban, hogy igénybe vegyék a szolgáltatást. Bár ha tudták volna, hogy hányuk felesége veszi igénybe, ha bármelyikük megértette volna, hogy Aden sokkal több, mint az a testőr, akinek gondolják, akkor ezek a derék urak talán sokkal motiváltabbak lettek volna arra, hogy bezárják Zaahira vállalkozását.

Így azonban Aden különleges képességei nagyon is jövedelmezőek voltak Zaahira számára. Személyesen képezte ki, attól a naptól kezdve, amikor megvásárolta Hafiztól. Három éven át tartotta őt személyes játékszereként, megtanítva neki, hogyan kell egy nőnek örömet szerezni. Mire a fiú tizenöt éves lett, Zaahira női vásárlói már elkezdtek érdeklődni utána, és az úrnője egy üzletasszony volt. A nő pénz és ajándékok mézes-mázos ígéreteivel állt Aden elé, de mindketten tudták, hogy ha a fiú visszautasítja, a nő egyszerűen megparancsolja neki, hogy dugja meg, akit a gazdája akar, és nem lenne más választása. Rabszolga volt. Zaahira személyes rabszolgája, talán még a kedvence is, de akkor is rabszolga. A mindkét bicepszén lévő tetovált szalagok hirdették a státuszát a világnak, beleértve a drága ruhákba öltözött hölgyeket is, akik délutánonként megjelentek, és olyan figyelmet kerestek, amilyet a férjeiktől soha nem fognak kapni.

Zaahira ismerte minden gondosan leplezett női vendégének valódi kilétét. Meggyőződött róla, mielőtt beengedte őket Aden ágyába. Nem azért, mert annyira törődött Adennel, hanem mert annyira törődött az üzletével. A zsarolás volt a legjobb biztosíték egy olyan nő számára, mint ő.

Adennek nem volt szüksége Zaahira aktáira ahhoz, hogy tudja, kik ezek a nők, vagy akár csak ahhoz, hogy miért jöttek az ágyába. A vele töltött idejük felét azzal töltötték, hogy a férjeik számos hűtlenségére panaszkodtak nőkkel és férfiakkal egyaránt.

Zaahira soha nem ajánlotta fel Adent a férfi ügyfeleinek. Leginkább azért, mert túl nagydarab volt, a külseje túl férfias, még ifjabb korában is. A vendégek, akik ezt a bizonyos szórakozást keresték, általában a csinos, törékeny fiúkat részesítették előnyben, olyanokat, akik nem tudtak visszavágni. De az is igaz volt, hogy Zaahira női oldala értékelte Aden szépségét – legalábbis mindig ezt mondta neki –, és nem akarta, hogy tönkretegye az a fajta brutalitás, amit azok a férfiak kedvelnek.

Különben is, már a kezdetektől fogva bőven el volt foglalva a gazdag hölgyeivel... mint például a bájos Lady Na’ima. A puha bőrű és őzike szemű nő tizennégy évesen ment férjhez, és most, alig tizenkilenc évesen máris elbocsátották a férje ágyából.

Na’ima befejezte az öltözködést, sűrű fátylat húzott az arca elé, majd mosollyal a szemében – az arcának egyetlen része, amit Aden láthatott – felé fordult. Nevetséges önhittségnek tűnt, hiszen nem sokkal korábban még a nő puha combjai közé temetkezett, de ha a hölgyei azt akarták hinni, hogy ez a gyertyafényes szoba túl sötét ahhoz, hogy megkülönböztesse az arcukat, ki volt ő, hogy megfossza őket a hitüktől?

A maga részéről Aden nem tett erőfeszítést arra, hogy eltakarja meztelenségét, vagy elrejtse izgalmát. Lady Na’ima szégyenlősen lehajtotta a fejét, amitől Aden csak még keményebb lett. Imádta a hatalmat, amellyel a nők felett rendelkezett, imádta, hogy ő, egy alantas rabszolga ilyen finom hölgyeket tudott az érintéséért könyörgésig juttatni.

Széles, hívogató mosolyt villantott Lady Na’imára, és szinte érezte a nő pírjának forróságát a szoba másik végéből. Ő volt a legfiatalabb az ügyfelei közül, kedves és vágyakozó, és annyira engedelmes. Elszakítva a tekintetét a férfi testéről, még magasabbra húzta a fátylát, és lassan kinyitotta az ajtót, ellenőrizve a folyosót, mielőtt kisietett volna, és nyitva hagyta az ajtaját.

Aden nem sietett felállni, nem zavarta a nyitott ajtó. Egy bordélyházban élve az ember nagyon lazán kezelte a meztelenséget. Felhúzott egy vászonnadrágot, lazán megkötötte, és hagyta, hogy lógjon a csípőjén. Na’ima volt a mai utolsó vendége. A délutánok voltak az elfoglalt időszakai, az estéi szinte mindig szabadok voltak. A szajhák – és mindannyian azok voltak, ő is, egy rabszolga és egy szajha – a legtöbb üzletet este bonyolították le, amikor a finom urak már végeztek a munkával és a családdal. A bordélyházba olyan nőkkel igyekeztek szórakozni, akik nem mondhattak nemet, különösen, ha vágyuk a perverzebb praktikák felfedezésére irányult. Zaahira nagyvonalú volt az ügyfeleivel az ilyen perverziók tekintetében. Amíg a szajha nem maradt túlságosan sebhelyes, vagy sérült ahhoz, hogy dolgozni tudjon, addig megengedett volt... természetesen megfelelő díj ellenében.

Aden hirtelen meggondolta magát, és levetette a vászonnadrágot. Ki kellett jutnia a bordélyházból néhány órára, férfinak kellett éreznie magát, nem pedig szajhának. A törvény szerint a karját csupaszon kellett tartania, a rabszolgajeleknek mindig láthatónak kellett lenniük. De ő egy szabad ember fia volt, két szabad ember unokája. És alkalmanként úgy döntött, hogy szabad emberként él. Ha csak néhány órára is.

Felvette a legszebb ruháját, ami valóban nagyon elegáns volt. Azon felül, amit Zaahirának fizettek, a hölgyei mindig hagytak neki is bőkezű ajándékot, és ezzel a pénzzel úgy rendelkezett, ahogyan csak akart. Ez volt az egyetlen pénz, ami az övé volt, mivel Zaahirától egyáltalán nem kapott semmilyen díjazást. A nőé volt; a munkája az övé volt.

Felöltözve az estére, Aden becsukta a szobája ajtaját, és elindult a lépcső felé. Már majdnem az ajtóhoz ért, sőt már felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést lefelé, amikor meghallotta a sikolyt. Hosszú élete során később is gyakran eszébe jutott ez a pillanat, elgondolkodott azon, mi történhetett volna, ha néhány perccel korábban távozik. De így, ahogy volt, meghallotta egy nő rémült sikolyát, és azonnal tudta, ki az.

Sarkon pördült, és visszarohant a lépcsőn és a folyosón, elhaladva a félig nyitott ajtókból kíváncsian kikukucskáló kurvák és vendégek megdöbbent arca mellett. A folyosó legvégén lévő kis szoba ajtaja azonban csukva maradt. Sana szobája. Sanát kisgyermekként adták el Zaahirának, és gyakorlatilag a bordélyházban nőtt fel. Kellemes kislány volt, és mindenki kedvence, de Zaahira világában nem volt helye az érzelmeknek. Amikor a gyerekből nő lett, árucikké vált. Tizenhárom éves volt, és még egy hónapja sem múlt el az első vérzése, a szüzessége ritka vagyon volt, és Zaahira számára sok pénzt hozott. De Aden tudta, hogy Sana ára továbbra is magas maradt. Nagyon csinos volt, kicsi és törékeny testalkatú. Olyan férfiaknak tetszett, akik gyengébbet kerestek, olyasvalakit, akit uralhatnak, és néha elpusztíthatnak.

Aden kivágta az ajtót. Elég gyorsan megtalálta Sanát. Egy sarokban kuporgott, zokogva és meztelenül, a háta tele horzsolásokkal és zúzódásokkal, a horzsolásokban apró vércseppek látszottak.

– Te! – harsogta egy férfihang. – Tűnj el innen! Ő foglalt!

Aden lassan elfordította a fejét. Egy kövér férfi állt az ágy túloldalán. Teljesen meztelen volt, és a kezében egy vékony farkú, vérfoltos ostor volt.

Aden meglátta az ostort, és olyan vörös köd borult a látására, mint Sana vére. Átugrott az ágyon, és megragadta a kövér férfit, kicsavarta az ostort a kezéből, mielőtt a földre lökte volna. Felemelte az ostort, és brutális szándékkal lecsapott vele, sokkal rosszabbat akart tenni ezzel a szörnyeteggel, mint amit Sana ellen merészelt tenni. A kövér férfi felüvöltött, de nem a kiáltása állította meg Adent. Zaahira hangja volt az, a parancsában benne volt a bordélyház úrnőjének, a szeretőjének és barátjának... a tulajdonosának minden tekintélye.

– Állj!

Adennek sikerült megállítania a lefelé irányuló lendületét, mielőtt az az előtte a padlón összeomlott haszontalan húscsomón landolt volna. Az egyik vékony ostorcsapás megérintette a férfi vaskos combját, amitől az úgy sikoltott, mintha elveszítette volna a lábát.

– Kifelé! – csattant fel Zaahira. Aden pillantása találkozott a nő dühös tekintetével, és néhány rövid másodpercig nem volt biztos benne, hogy engedelmeskedni fog. De aztán Sana nyöszörögni kezdett, és Aden ahelyett, hogy sietett volna felkapni, lehúzta a lepedőt az ágyról, és betakarta, mielőtt kivitte volna a folyosóra, ahol az a sok kíváncsi szempár várta. Levitte a lépcsőn Isabelhez, egy idősebb rabszolgához, aki Zaahira házvezetőnőjeként és szakácsaként dolgozott.

Zaahira ott találta őt, amint segített Isabelnek nyugtató balzsamot kenni szegény Sana hátára, és fogta a lány kezét a fájdalom ellen.

– Aden! – szólalt meg Zaahira az ajtóból, mintha attól félt volna, hogy elkap valamit, ha túl közel jön. Nem kellett volna meglepődnie, de meglepődött. Azt hitte, ha a bordélyház tulajdonosa érez valakivel kapcsolatban, akkor az Sana, a saját házában nevelkedett gyerek. Ehelyett azonban undorral nézte a jelenetet, mintha azt számolgatná, mennyi pénzt veszít, amíg Sana gyógyul.

– Hagyd azt! – mondta élesen az úrnője, amikor tovább segített Isabelnek. – Gyere!

Aden haragja olyan nagy volt, hogy azzal fenyegette, hogy élve elégeti. Isabel megérezhette a lázadását, mert kinyújtotta a kezét, és a férfi kezére tette, magára vonva a tekintetét.

– Menj! – mondta, és a tekintete tele volt figyelmeztetéssel. – Majd én vigyázok rá.

A férfi állkapcsa összeszorult, de röviden bólintott, és felállt tekintélyes teljes magasságába, némi elégedettséget merítve a Zaahira arcán gyorsan felvillanó félelemből.

– Az irodámba! – parancsolta a nő, majd végigvonult a folyosón, feltételezve, hogy a férfi követi. Amit az meg is tett. A harag még mindig ott parázslott mélyen a zsigereiben, de olyan régóta élt együtt ezzel a bizonyos tűzzel, hogy már rég megtanulta lenyelni, és felvenni az engedelmesség megfelelő álarcát.

Zaahira selyem és parfümillat kavargásában rontott az irodájába. Volt idő, amikor Aden azért élt és lélegzett, hogy élvezhesse ezt az illatot. Az az idő, amikor Zaahira kedvében járni volt az egyetlen oka annak, hogy felébredjen minden reggel. De minden varázs, amit a nő egykor gyakorolt rá, elszállt azon a napon, amikor úgy döntött, hogy pénzért bérbe adja a testét másoknak. Aden el volt keseredve, még úgy is, hogy közben megvetette magát, mint egy bolondot, amiért hitt egy újabb nő vonzalmában és becsületében.

Elvégre, ha az ember nem számíthatott az anyjára, miért bízott volna egy kerítőnő jó szándékában, akármilyen csinosan is csomagolta be magát?

Zaahira töltött magának egy csésze mentateát, majd leült és lázas igyekezettel kortyolgatta, mintha szüksége lett volna az ital nyugtató hatására. Mivel a nő nem vett tudomást róla, Aden felé sétált, és hívatlanul leült a vele szemben lévő székre. A nő dühös pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, egyszerűen csak folytatta lelkes teafogyasztását, amíg ki nem ürült a csésze.

– Rossz helyzetbe hoztál – mondta élesen, és az üres csészét a közeli asztalra tette. – Rasim Ahmad kártérítést követel azért a sérelemért, amit okoztál neki.

– Sérelem – gúnyolódott Aden. – Csak egy karcolás volt. Láttad Sana hátát? Megérdemli...

– Elfelejted a helyedet, rabszolga! – mondta a nő. A hangja hideg volt, a tekintete kemény és megalkuvást nem ismerő, és Adennek eszébe jutott, hogy ez a nő nem a szeretője, sem a barátja. Ő csak hasznos húsdarab volt számára, semmi több.

– Tekintsd magad szerencsésnek – folytatta a nő. – Követelhette volna az életedet, de meggyőztem, hogy más... hasznára legyél.

Aden megdermedt. Zaahira soha nem utasította őt arra, hogy egy férfit szolgáljon ki. Őszintén szólva, azt sem tudta, mit tenne, ha most utasítaná. Annyira értéktelen volt az élete, hogy inkább feladná, minthogy hagyja, hogy így használják?

– Rasim Ahmad a fekete szobában vár rád – mondta neki Zaahira egy elutasító intéssel.

Aden pedig elfelejtett levegőt venni.

 

Chicago, IL, napjainkban

 

Sidonie nézte, ahogy a furgon piros hátsó lámpái eltűnnek, miközben a járdaszegélyen álló, elsötétített ablakú Suburbanhez sietett. Aden már a hátsó ülésen ült, az ajtó pedig hívogatóan nyitva állt. Vagy parancsolón. Bárhogyan is lehetett olvasni.

A léptei lelassultak, ahogy közelebb ért. Ránézésre ez a pillanat nem tűnt soknak, de számára ez volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút. Látta, mire képes Aden, látta az arcán a feldobódottságot, amikor megölte azokat a vámpírokat. Nem mintha ő bánta volna, hogy meghaltak. Ők voltak a legalantasabbak, akik embereket adtak el profitért.

De egy kis hang a fejében azt súgta neki, hogy el kellene borzadnia attól az erőszaktól, aminek tanúja volt abban a házban. És eleinte így is volt. Talán ha a vámpírok, akiket olyan brutálisan lemészároltak, nem lettek volna a nyomor kereskedői, ha nem ők lettek volna felelősek az emberi nők és lányok elrablásáért és eladásáért. És ki mondta, hogy csak emberi nőket adtak el? Talán egy-két női vámpírt is bedobtak a keverékbe, olyan vámpírokat, akik túl gyengék voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat.

De ahogy ott állt és elborzadva nézte, ahogy Aden és a csapata módszeresen megsemmisíti azokat a rabszolga-kereskedőket, akikre hónapok óta próbált rávenni valakit, hogy figyeljen oda, a legfőbb érzése a bosszúvágy volt. És jól esett.

Egyébként is, a ma este több volt csak az erőszaknál. Aden és a vámpírjai kedvesen és végtelen türelemmel bántak a kiszabadított nőkkel. Ott voltak: öt nagydarab, félelmetes, rátermett harcos, és úgy gondoskodtak azokról a rémült nőkről, mintha a saját testvéreik és unokatestvéreik lettek volna. Ez arra kényszerítette Sidet, hogy más fényben tekintsen Adenre. Nem erőszakos bűnözőként, hanem védelmezőként. Egy erős férfi, aki bosszút állt azokon, akik rabszolgasorba taszítottak másokat.

Már amikor eszébe jutott ez a gondolat, tudta, hogy megint csak romantizálja a helyzetet. Elvégre Aden vetélytársai a területért valószínűleg nem voltak gonosz emberek, legalábbis nem mind, és ő ugyanolyan szívesen el fogja pusztítani őket is. Félelmetes fickó volt, egy totális alfahím, aki senki jóváhagyását sem kérte a tetteihez. Nem volt más, csak baj, méghozzá egy nagyon különleges fajta baj, egy vámpír. És ő valószínűleg holtan fogja végezni, ha túl sokáig lóg vele.

De ez nem akadályozta meg abban, hogy a szíve felgyorsuljon a férfi meztelen szépségének emlékére, vagy a gyomrába csavarodjon az éhség, valahányszor ránézett. Azt mondta magának, hogy csak még egy éjszakát. Hogy belefáradt már abba, hogy jó kislány legyen, és szeretne még egy éjszakát Aden ágyában tölteni. Kívánta így az éppen befejezett véres és győztes küzdelem után. Többet akart.

Szó nélkül beszállt a Suburbanbe. Aden ujjai rövid időre a combja köré zárultak, megtámasztva őt, miközben átcsusszant előtte, hogy a sofőr mögé üljön. Az ujjai a lány belső combjához simultak, amikor leült, és addig siklottak felfelé, amíg Sid már biztos volt benne, hogy a férfi biztosan érezte a lábai között növekvő forróságot. Azon kapta magát, hogy abban reménykedik, hogy a férfi megérinti, hogy enyhíti a sajgást. De az ujjai egy hajszálnyira álltak meg attól, hogy megérintsék a rését, ahol az megfeszült a farmer szűk pajzsa alatt.

Halk kuncogással Aden lehajolt, és megcsókolta a nő halántékát, Sid pedig érezte a nyelve nedves érintését. A fattyú megint játszadozott vele. Sid bosszúsan megmerevedett, és legszívesebben elhúzódott volna a rendelkezésére álló rövid távolságon. De Aden figyelmeztetően felmordult, amikor mozdulni kezdett, felemelte a karját, és szorosan maga mellé húzta.

– Légy jó, Sidonie! – mormogta.

A lány ajka összeszorult, de nem tudta visszatartani az ingerültséget. Elégedett vigyora eltörölte azt, és nem hagyott maga után mást, csak várakozást. Egy alfahímre vágyott, és megkapta. Csak remélni tudta, hogy túléli az éjszakát.