6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Sid összerezzent. – Ez nem az... – suttogta, aztán nyelnie kellett kiszáradó torkával. – Nem így értettem.

– Tudom – mondta a férfi önelégülten. – Csak azt akartam, hogy egyértelmű legyen a szándékom.

A férfi hirtelen hátralépett, melegének és erejének elvesztése éles volt.

– Szóval, hová megyünk? – kérdezte.

– Nem tudom biztosan, hol van. De tudta, hogy ma este találkozom veled, ezért elvárja majd, hogy felhívjam. Mondhatnám neki, hogy személyesen kell találkoznom vele.

– Rendben. De vigyázz, mit mondasz, Sidonie, mert én is hallgatni fogom!

– Ne fenyegess tovább! – követelte a lány. – Nem tetszik!

Aden ismét felnevetett, de ezúttal őszinte szórakozás volt, nem úgy, mint korábban.

– Csak telefonálj – mondta –, és majd meglátjuk, mit mond a professzor barátnőd a maga nevében.

Miközben Sid előkotorta a mobiltelefonját a kabátja zsebéből, és előhívta Dresner számát, azon a lehetőségen gondolkodott, hogy a professzor nem akar majd beszélni vele. Ha Dresner adta a tippet Silasnek Adenről, és tudta, hogy a terv visszafelé sült el – elvégre Aden még mindig életben volt, ami nyilvánvalóan nem az volt, amit Silas remélt –, akkor lehet, hogy legalább egy időre el akar majd határolódni Sidtől. De mint kiderült, Dresner egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. Vagy biztosra vette, hogy Sid nem tud semmit arról, hogy mi folyik a vámpírok között, vagy valójában nem ő volt az, aki figyelmeztette Silast Aden érkezésére.

Sidonie mindkét lehetőséget hajlandó volt fontolóra venni. Adennel ellentétben ő még nem volt hajlandó bűnösként tekinteni Dresnerre.

– Sidonie – mondta, miközben felvette a telefont. – Csak későbbre vártam a hívásodat. Megint elmaradt a találkozód Adennel?

– Nem, épp ellenkezőleg – mondta Sid, csak egy csipetnyi aggodalmat csempészve a szavaiba. Nem akarta túljátszani a dolgot, de kellett lennie valami oknak, amiért ragaszkodott a személyes találkozóhoz. – Van néhány információm az Ön számára, de... eléggé robbanásveszélyes. Nagyon szeretném, ha találkoznánk emiatt.

– Természetesen, de jól vagy? Megrendültnek hangzol.

– Azt hiszem... Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz.

– Hol vagy? El tudsz jönni hozzám?

– Nem tudom, hol...

– Wrigleyville-ben vagyok, a Lakeview-n. Elküldöm SMS-ben a címet. Mikorra tudsz ideérni?

Sid felnézett, és Aden sötét szemébe nézett.

– Ilyen későn inkább nem taxival mennék. Nem baj, ha egy barátom visz el? Úgy fél óra múlva ott lehetünk. – Aden érzéki ajkai enyhén meggörbültek, amit a lány feltételezése szerint mosolynak lehetne nevezni, ha nem lett volna a hideg számítás a tekintetében.

– Egy barát... – ismételte Dresner tétován.

– Itt él Chicagóban. Együtt dolgozunk.

– Ó! – A nő habozott, és Sid azt hitte, talán túlzásba vitte, de aztán Dresner folytatta. – Gondolom, rendben van. De ne csengess, csak kopogj! A szomszédok panaszkodnak a késő esti látogatóimra. – Búcsúzás nélkül bontotta a hívást.

Aden kivette a telefont Sid elerőtlenedő ujjai közül, és megnyomta a kikapcsoló gombot, mielőtt azt mondta: – Nagyon jó, Sidonie! A hazudás az egyik olyan készség, amit újságíróként tanultál?

– Nem hazudtam!

Erre nem válaszolt semmit, csak szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Még mindig elszánt vagy, hogy végigcsinálod?

– Igen.

– Akkor vedd a kabátod! Nem akarjuk megvárakoztatni a jó professzort.

 

 

Még a Sid által vártnál is kevesebb időbe telt Dresner házához érni. Úgy tűnt, Aden sofőrje tudja, hová megy, és ilyen késő este – a munkahét közepén, éjfél után volt – kevés forgalmi dugó volt. Az is segített, hogy egy sofőr várakozott készenlétben. Aden nem élt a tömegközlekedéssel. Sid nem aggódott a pénz miatt, de magánsofőr sem állt a rendelkezésére.

– Minden vámpír gazdag? – kérdezte Aden mellett ülve, és próbált nem arra gondolni, mi fog történni, amikor szembekerülnek Dresner professzorral.

Úgy tűnt, a kérdése szórakoztatta a férfit. Erőteljes karját kinyújtotta a nő mögötti ülés háttámláján, és az ujjával Sid egyik hajtincsével kezdett játszani.

– Érdekes kérdés – mondta. – Minden ember gazdag?

– Nem, természetesen nem.

– Akkor miért lenne minden vámpír az?

– Nem tudom – mondta a lány ingerülten. – De van ez a nagy terepjáród...

– Egy Chevy Suburban, aligha különlegesség.

– …és egy magánsofőr – erősködött eltökélten, hogy kifejezze a véleményét. – És az állítólag ideiglenes irodád két teljes emeletet foglal el Chicago legdrágább négyzetméterein.

– Jó benyomást kell kelteni.

– Csak akkor, ha az ember megengedheti magának.

Aden mosolya szinte őszintévé szélesedett, de Sid mégis azon kapta magát, hogy bosszús. Nem akarta, hogy a férfi szórakozzon. Arra volt szüksége, hogy komolyan vegye, ha segíteni akart neki elpusztítani Klemens hálózatát.

– Csak válaszolj a kérdésre! Minden vámpír gazdag?

A férfi mosolya eltűnt, helyét gőgös tekintet vette át. Ez a szó nem gyakran jutott eszébe, de Aden nagyon könnyedén viselkedett gőgösen. Talán pénz közé született, amikor még ember volt. Talán mindig is gazdag volt.

– Olyan voltál, mint egy herceg, vagy ilyesmi annak idején? – kérdezte, és rögtön tudta, hogy hibát követett el. A férfi ujjai abbahagyták a hajával való játszadozást, és az arckifejezése hideggé és távolságtartóvá vált, a tekintete annyira a távolba révedt, mintha hirtelen egyedül lett volna a hátsó ülésen.

 

Marokkó, 1756

 

Aden végigszáguldott a palota folyosóin, csupasz talpai a hűvös márványpadlón dobbantak, miközben kikerülte a selyembe öltözött hölgyeket, és figyelmen kívül hagyta a túltáplált urak fintorait. Az előbbiek csak bosszúsan cincogtak, de az utóbbiak a földhöz vágták volna, ha merik. Az apja tulajdonában volt ez a palota, bár Aden fattyú volt, és soha nem örökölhetett egyetlen rézfalust[1] sem. Mégis, az anyja volt a kedvenc az apja ágyasai között, és soha nem lehetett tudni, hogy az ifjú Aden milyen rangban van egy adott napon.

Ugyanez a bizonytalanság azonban Adent is óvatossá tette, és amikor csak lehetett, igyekezett elkerülni a sűrűbben járt folyosókat. Ezen a bizonyos napon azonban az anyjához hívták, ami elég szokatlan volt ahhoz, hogy ne akarjon időt vesztegetni arra, hogy eljusson hozzá. Nem mintha nem látta volna gyakran az anyját. Elvégre még nagyon is gyerek volt, és így a háremben élt. De az anyjával töltött idő nagyban függött attól, hogy az apja jelen volt-e a palotában, és hogy az adott napon milyen női társaságra volt ízlése. Arról nem is beszélve, hogy az anyja jelentős mennyiségű időt fordított a szépsége és fittsége fenntartására, hogy megmaradjon tetszetős megjelenése.

Aden édesanyja ritka virág volt a háremben. Aden hallotta, hogy a hárem matrónája így jellemezte őt, és nem is minden keserűség nélkül. Ami arra engedte következtetni, hogy ez igaz volt.

Az apja Aininek hívta az anyját, ami arabul virágot jelentett, de az igazi neve Aileen volt, és rabszolga volt. Kényeztetett, az biztos, de mégis csak rabszolga. Elmesélte Adennek a történetet, hogyan került ebbe a palotába, hogyan került egy olyan országba, ahol az ötéves Aden sokkal jobban beszélte a nyelvet, mint ő valaha is fogja.

Az apja, Aden nagyapja, akit szintén Adennek hívtak, tengeri kereskedő volt egy Skóciának nevezett helyen, ami messze volt ettől a marokkói palotától. De nem volt olyan messze, hogy a kalózok ne portyázhattak volna ott, és rendszeresen portyáztak is, főként rabszolgákat keresve – tengerészeket, mint a nagybátyja és a nagyapja, és nőket, mint az anyja. Szerencséje volt, mondta Adennek – bár ő nem sok szerencsét látott abban, hogy ellopták az életéből, és rabszolgává tették. De halvány bőre és szőke haja, nem is beszélve sértetlen szüzességéről, felkeltette a rabszolgatartó úr figyelmét, aki jól ismerte a saját ura ízlését. Magánajánlatot tett, megkímélve így a lányt az elárverezés megaláztatástól.

Aileent eladták a gazdag kereskedő háremébe, aki Aininek hívta, és néhány hónappal később Aden lett az eredmény. Ezután a nő megtanulta, hogyan kell gyógynövényekkel megelőzni a terhességet, ami biztosította számára a gazdája további kegyeit.

Ami az apját illeti, Aden soha nem látta őt, hacsak nem véletlenül, és soha nem váltott vele két szót se. A fattyakat a gazdag emberek és családjaik rossz szemmel nézték. Bonyolították az öröklési sorokat, és boldogtalanná tették a feleségeket – különösen azokat, akik nem tudtak fiú örökösöket szülni.

Aden elrobogott a háremőrök mellett. Hozzászoktak a jövés-menéséhez, és alig vették észre az áthaladását. Miután bejutott, végigsiklott a hátsó folyosókon, amíg el nem érte az anyja szobáit. Átbújt a függönyös ajtón.

– Mama – suttogta izgatottan, és odarohant hozzá. A nő visszatartotta, amikor át akarta ölelni, és a fiú lenyelte a fájdalom aprócska szúrását. Néha már fel volt öltözve és be volt parfümözve, nem kockáztathatta, hogy a koszos kisfiú kezei összepiszkítsák. Mindig arcon csókolta, miután ilyeneket mondott neki, így tudta, hogy szereti.

– Ülj le, Aden! – mondta, megérintve a fiú arcát, és virágillatot hagyva maga után.

A fiú engedelmesen a nő lábai elé ereszkedett, és meglepődött, amikor az anyja a halvány ujjaival megfogta az egyik barna kezét. Skót nagyapja nevét viselte, de marokkói apja színét. Úgy tűnt, kevés volt benne az anyja skót véréből, leszámítva a méretét, amivel máris nagyobb volt, bármelyik korabeli fiúnál, és számos idősebbnél is.

– Aden, mah sweit[2] kisfiam, te szereted a mamádat, ugye?

– Mindennél jobban, mama – mondta Aden gyorsan, figyelmen kívül hagyva a kis nyugtalanságot, amely a nő által használt becézés ellenére összeszorította a mellkasát. Soha nem kérdezte tőle, hogy szereti-e őt. Ez magától értetődött. Persze, hogy szerette őt. Ő volt az ő világa.

– Fiatal vagy – folytatta a nő lágy hangján. – Valószínűleg túl fiatal ahhoz, hogy megértsd, amit el kell mondanom neked, de meg kell értened!

Aden bólintott, és még jobban megijedt, mint valaha, amikor meglátta, hogy könnyek homályosítják el az anyja kék szemét.

– Az apád... – A nő félrenézett, majd pillantása az összekulcsolt kezükre villant, barna a fehér mellett. – Parancsot adott nekem. Nagy vagy a korodhoz képest, sokkal nagyobb, mint a többi fiú. Egy nap nagy ember leszel, mint az apám és a testvéreim, és remélem, a sors kegyesebb lesz hozzád, mint hozzájuk. De, Aden... – Sóhajtott, még mindig nem volt hajlandó közvetlenül a fiúra nézni. – Választanom kell! Elvihetlek téged, és elhagyhatom a háremet...

Aden szíve megdobbant az izgalomtól.

– …hogy közönséges rabszolga legyek egy másik háztartásban, vagy maradhatok itt, mint apád kedvence, amíg a szépségem tart – ami még sok év –, és aztán talán a hárem matrónája leszek, így szolgálva őt.

Aden zavartan ráncolta a homlokát. Bizonyára jobb lenne, ha itt maradnának? Miért lenne kérdéses?

– De ha én maradok is, neked akkor is menned kell! – A nő végre felemelte a fejét, és Aden látta a szomorú szemében a döntését. – Ma este elmész, hogy elkezdhesd szolgálni az új gazdádat.

Aden bámult, nem egészen értette, mit mond neki. Egy új gazdát? De... – Mikor láthatlak, mama?

– Nem fogsz – mondta az asszony, összeszorítva az ajkait. – Ez nem különbözik attól a nevelőszülőségtől, amit a népem szokott csinálni. A gyerekeket gyakran küldték messze élő családokhoz, és soha többé nem látták a szüleiket, amíg fel nem nőttek.

– Láthatlak majd, ha felnőttem?

– Talán.

Aden már nem volt kisbaba. Tudta, mit jelent a talán. Lenyelte a torkában lévő gombócot és felállt, kihúzta az ujjait az anyja puha szorításából. Úgy látszik, a skót nagyapjától többet kapott a méretnél. A büszkeségét is örökölte. A nő az urát választotta a saját húsa és vére helyett. Hát legyen!

– Insha’Allah, még találkozunk – mondta egyszerűen.

Az anyja meglepetten pillantott fel rá. De hogy ez annak volt-e köszönhető, hogy Allah kezébe tette a sorsát, nem pedig anyjának fiatalkori keresztény istenére, vagy annak, hogy csendben elfogadta a döntését, nem tudta. Nem is érdekelte. Most csak az számított, hogy eladták, hogy holnap egy új háztartásban ébred majd. Nem lesz többé senkinek a fattyú fia, legyen az gazdag vagy szegény. Csak egy fiú lesz, egy rabszolga, akinek nincsenek barátai a világon.

Aden megfordult, és elkerülve az utat, amerről jött, a rabszolgák folyosóin ment, ez volt az egyetlen helyénvaló, hiszen most már csak az volt. Egy rabszolga.

 

Chicago, IL, napjainkban

 

– Elkísérjem, uram?

Bastien kérdése egy rándulással hozta vissza Adent a jelenbe. Azután a nap után soha többé nem látta az anyját. Nagyon régóta nem is gondolt rá, és nem tetszett neki, hogy éppen most jutott eszébe.

– Dresner nem számít tömegre – mondta Bastiennek. – És szükségem lesz a meghívására a házba. Sidonie és én egyedül megyünk.

– És ha felismer téged? – kérdezte Sidonie, idegesen bámulva a barna házra, amely előtt leparkoltak. – Tudja, hogy ki vagy.

– Az árnyékban maradok.

– A verandáján van egy lámpa.

Aden ferde pillantást vetett rá. – Ne aggódj! – mondta röviden. – Csak juttass be minket az ajtón!

– Jól van! Nincs szükség arra, hogy arrogáns legyél!

Aden emlékeztette magát, hogy szüksége van erre a nőre, hogy Dresner közelébe kerüljön, és hogy valószínűleg Dresner volt az, aki elárulta őt Silasnek. Azt is megígérte magának, hogy a közeljövőben Sidonie Reidet az ágyára fekteti, és nyomot hagy halvány bőrének minden egyes centiméterén. Már csak ezért is megérte elviselni a tiszteletlenségét.

Ezt a hozzáállást is várta a modern nőktől, valamit, amit nem tartott jobbra fordulásnak. De eszébe jutott Raphael nemrég elhangzott figyelmeztetése is, miszerint egyes nőknek olyan képességeik vannak, amelyekkel hozzájárulhatnak egy nyomozáshoz, vagy, mint ebben az esetben, információk és kapcsolatok.

Ezért nem vette Sidonie-t az ölébe, nem húzta fel a szoknyáját, és nem pirosította meg a fenekét, ahogy szerette volna. Legalábbis még nem.

 

 

Sid lopva egy oldalpillantást vetett Adenre, amikor felfelé haladtak a sétányon. Bárhol is járt az ide vezető útjuk utolsó néhány kilométere alatt, most már teljesen visszatért mellé. A hideg éjszakai levegőben gyenge elektromos töltésként érezte Aden fürkészését a környezetüknek. A férfi szinte zümmögött az energiától, amikor felmentek a fedett verandára. Olyan volt, mint a statikus töltés, amit egy forró, száraz napon érez az ember. A lány arra számított, hogy kék szikrákat lát majd kipattanni a férfiból. Ráadásul azt sem tudta, hogyan akadályozza meg, hogy Dresner ne lássa meg a férfit, amint kigyullad a veranda fénye. Elvégre nem mintha el tudna bújni egy cserepes növény mögé. Majdnem akkora volt, mint az egész veranda.

Oké, ez kissé túlzás volt, de semmi ötlete sem volt, hogyan tudna elrejtőzködni… ó!

Arra a helyre meredt, ahol Aden volt, és nem látott mást, csak árnyékot, bár még mindig érezte a jelenlétének statikus elektromosságát. A homlokát ráncolva kinyúlt, és megérintett egy kemény izmú kart.

– Aden? – suttogta, és a szeme megfeszült, hogy lássa, amit az ujjai szerint látnia kellene.

– Uralkodj magadon, Sidonie! – mondta a férfi fanyarul. – A barátod mindjárt kinyitja az ajtót.

Sid elkapta az ujjait. Mindig olyan bunkó volt. Hát, talán nem mindig. Egy ideig majdnem emberinek tűnt ott az irodájában. Sőt, még az embernél is jobbnak tűnt. Soha nem találkozott még olyan csábító férfival, mint Aden, nemhogy olyannal, akinek ilyen készségesen engedett volna a csábításának. De aztán a férfi úgy kapcsolta ki a csábítást, mint egy kapcsolót, ami arra engedte következtetni, hogy az egész csak póz volt, csak egy játék, amit azért játszott, hogy lássa, megúszhatja-e. Arra gondolt, hogy a férfinak biztos sok rovátka van az ágytámláján. Talán több száz is, ha olyan idős volt, mint amilyennek gondolta.

A verandán felgyulladt a lámpa, az ajtó pedig kinyílt, visszakényszerítve Sid figyelmét az aktuális problémájukra, ami Dresner volt. A professzor a nyitott ajtóban állt, és kíváncsi pillantást vetett Sidre.

Emlékezve a cselre, amivel megszervezte ezt a késő esti látogatást, Sid ideges mosolyt kényszerített az arcára, és így szólt: – Professzor, köszönjük, hogy eljöhettünk ilyen későn.

– Zaklatottnak tűntél – mondta Dresner szórakozottan. Megbillentette a fejét, és oldalra hajolt, hogy a rácsos ajtón keresztül megpróbálja megpillantani Sid feltételezett barátját. De az árnyék, amelyet Aden maga köré font, túl sűrű volt, elrejtette őt, nem tűnve többnek, mint a veranda sárga fénye által vetett természetes árnyék.

– Bejöhetnénk? – kérdezte Sid, óvatosan meglökve Dresnert.

– Természetesen – mondta a professzor azonnal. – Hol van már a jólneveltségem, hogy hagylak benneteket a hidegben? Gyertek be, mindketten!

– Köszönöm – motyogta Sid, igyekezve nem kimutatni a megkönnyebbülés mélységét, amit érzett. Mi történt volna, ha Dresner visszautasítja? Vagy ha úgy fogalmazta volna meg az invitálást, hogy az csak Sidonie-ra vonatkozzon?

– Ne keress gondot – mormogta Aden a fülébe. Az őt eltakaró sötétség úgy oszlott szét, mintha sosem lett volna több szemfényvesztésnél. A férfi odalépett mellé, kinyitotta a rácsos ajtót, és intett neki, hogy menjen előtte, miközben túlságosan önelégültnek nézett ki.

Sid egy fintort villantott rá a válla fölött. Talán olvasott a gondolataiban? Tudta, hogy néhány vámpír képes erre.

– Nem, nem olvastam a gondolataidban. Az aggodalmaid az arcodra voltak írva.

– Hagyd ezt abba! – csattant fel a lány. A seggfej csak vigyorgott, majd belépett, becsukva maguk mögött az ajtót.

Dresner hátrált néhány lépést, udvariasan helyet csinálva nekik, amikor beléptek az ajtón. De amint jobban meglátta Adent, egészen a nappaliba vezető nyitott boltívig hátrált, és az ujjai elfehéredtek, ahogy az elegáns díszlécbe markolt.

– Mutass be minket egymásnak, Sidonie! – mondta vontatottan Aden, sötét szemei félig lecsukódtak, miközben figyelte, ahogy a professzorasszony elkerekedett szemmel hátrál tőle.

– Dresner professzor – mondta Sid engedelmesen. – Ő Lord Aden.

– Tudom, ki vagy! – mondta Dresner, nyilvánvaló félelme ellenére is dacosan. – Azt hiszed, te leszel a Középnyugat következő Lordja – gúnyolódott a nő.

– Nem hiszem – felelte Aden elutasítóan. – Tudom! Senki, még a drága Silased sem fog megállítani!

– Arrogáns fattyú! – sziszegte Dresner. – Még arra sem vagy alkalmas, hogy Lord Klemens csizmáját nyalogasd! Ő egy óriás volt, egy zseni. És nem egy magadfajta fog a helyére lépni, egy isten tudja honnan jött, gazdátlan fattyú. Silas a gyermeke és jogos örököse.

– Ugyanaz a Silas, aki kétszer is elfutott egy szemtől-szembe küzdelem elől? Aki csatlósokat küld, hogy megöljenek, miközben ő biztonságban várakozik? Az a Silas? Silas arra sem alkalmas, hogy a kikötőben lévő vérházat vezesse, nemhogy egy területet.

– Azt hiszed, hogy olyan okos vagy – erősködött Dresner. – De majd meglátod!

Aden egy nagy lépést tett előre, amíg a nő fölé nem tornyosult.

– Igazad van – értett egyet. – Látni fogom. Te fogod megmutatni nekem.

A nő dühösen nézett a férfira. – Nem mutatok neked semmit! Nem mondok neked semmit!

Aden érzéki ajkai magabiztos mosolyra görbültek.

– Tévedsz – mondta halkan. – Mindent el fogsz nekem mondani.

Sid csak bámulta, ahogy Dresner dacos tartása szinte álmodozóvá lágyult. Egész teste ellazult, ajkai békés mosolyra húzódtak. – Mindent elmondok neked – egyezett bele boldogan. – Bármit, amit csak akarsz.

– Figyelmeztetted Silast a múltkor, hogy a klubba készülök?

– Igen – mondta Dresner, és buzgón bólintott. – Amikor Sidonie megemlítette Silas nevét, tudtam, hogy oda kell menned, ezért felhívtam és figyelmeztettem őket.

– És Silas miért nem találkozik velem személyesen?

– Olyan erős vagy – hízelgett a nő. – Silas fél. Ha az uram, Lord Klemens még mindig... – A nő egy rándulással félbeszakította a mondandóját.

– Ki az urad, Claudia? – követelte Aden. És Sidnek kellett egy pillanat, mire eszébe jutott, hogy Dresner keresztneve Claudia. Soha nem hívta másnak, csak Dresner professzornak.

– Ön a mesterem, Lord Aden – felelte Dresner buzgón.

Sid kikapcsolta a hangjukat, miközben Aden folytatta a kihallgatást. Több mint egy kicsit kirázta a hideg attól, amit a pasas csinál, és ahogy Dresner viselkedett. Aden valahogy átvette az uralmat Dresner elméje felett, és arra kényszerítette, hogy minden ellen cselekedjen, amiben hitt. Szó szerint az akaratának rabszolgájává tette. Vajon Siddel is ezt fogja tenni, ha nem ért majd egyet vele valamiben? Ez volt az a vámpír, akiről azt hitte, hogy segít neki felszámolni Klemens régi rabszolgahálózatát?

– Hagyd abba! – suttogta, és döbbenten bámult a negédes Dresnerre. Aztán még határozottabban: – Hagyd abba!

Aden rá pillantott. – Mit hagyjak abba? – kérdezte szórakozottan.

– Hagyd abba, amit művelsz vele! Te... te ellopod az akaratát, rabszolgasorba taszítod!

Aden felemelte a kezét, megállítva Dresner információfolyamát. Éles pillantást vetett Sidre.

– Mit mondtál?

– Olyan dolgokra kényszeríted, amiket nem akar, amiket soha nem tenne meg önként. Ez rabszolgaság, és nem ezért hoztalak ide, egyáltalán nem ezért kerestelek fel téged! Azt akartam, hogy felszámold Klemens régi rabszolgahálózatát, nem pedig azt, hogy létrehozd a sajátodat!

Aden három kemény lépéssel átkelt a szobán, amíg már csak centikre állt Sidtől. Lenézett rá, és Sidnek el kellett ismernie, hogy a férfi eléggé megfélemlítő volt a méretével és sötét, komor kinézetével. De Sid nem a most szánalmas Dresner volt, és nem volt megrémülve. Szótlanul bámult vissza a férfira, szemtől szemben.

– Mit tudsz te a rabszolgákról? – követelte határozottan.

– Azt hittem, tudsz róla – mondta a lány, miközben zavarodottság jelent meg a tekintetében.

– Mit. Tudsz!? – morogta a férfi.

Sid visszahőkölt, és hirtelen rájött, hogy a férfi több, mint dühös. Ha eddig félelmetes volt, most már tényleg ijesztő lett. Nem úgy jutott el idáig, hogy könnyen megijedt, de egy kis józan ész sem ártott, ezért válaszolt a férfi kérdésére, és nem ellenkezett vele.

– Klemens a droghálózatát használta arra, hogy rabszolgákat hozzon be az országba – mondta nyugodtan. – Chicago volt a központja, az elosztóközpontja.

– Claudia! – vakkantotta Aden anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Sidről.

– Igen, uram – mondta Dresner azonnal.

– Senkinek sem említed a beszélgetésünket! Megszüntetsz minden kommunikációt Silasszel, vagy bármely más vámpírral, rajtam kívül, világos!?

– Igen, uram! Köszönöm, uram!

– Rendben! Te pedig – nézett össze Siddel – velem jössz!

Sid ingerülten összehúzta a szemét, és nem mozdult.

– Hová megyünk?

A férfi mogorvasága tovább fokozódott. – Mit számít az? Azt mondod, hogy azt akarod, hogy Klemens rabszolgahálózata felszámolódjon. Akkor elmondod, amit tudsz!

– Ez nem így működik! Az egész hálózatát le fogom leplezni, hogy mi is az, így nem tudnak egyszerűen máshol letelepedni. Bármit is fogsz csinálni, én is benne akarok lenni!

– Ez nem fog megtörténni, édesem! Megteszem, amit kell, és ha vége, elmondom, amit tudnod kell. Ez a vámpírok dolga, nem a tiéd!

– Nem... – Sid képtelen volt megfelelően formálni a szavakat a torkát fojtogató düh miatt. – A nők, akiket elrabolnak és eladnak, emberek, Lord Kibaszott Aden! Ez az én dolgom! És te semmit sem tudnál erről, ha nem szóltam volna neked!

– Baromság! Megvannak a saját forrásaim. Te csak megkönnyítetted a dolgomat. Most pedig vagy elmondod, amit tudsz, vagy menj és játssz máshol riportert!

Sid hitetlenkedve bámult rá. Mekkora egy seggfej. Nem tudta elhinni, hogy kész volt hagyni, hogy... Bassza meg! Bele sem tudott gondolni, hogy mit hagyott neki majdnem.

– Tudod mit, Aden – mondta kedvesen. – Menj a pokolba! – És ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a házból.

Bastien a verandán várakozott, valószínűleg aggódott a drágalátos seggfej vámpírlordja miatt. Kérdőn nézett fel, amikor a lány kivágta a rácsos ajtót.

– Ő jól van. Később találkozunk! – csattant fel, aztán majdnem hangosan felmordult, amikor elkapta Bastien gyors pillantását a feje fölött. Nyilvánvalóan egyeztetett Adennel, hogy szabad-e elmennie. Nem várta meg, hogy megtudja. Nem volt szüksége senki engedélyére, bármit is gondoltak ezek a vámpírok. Az utcára érve mindkét irányba szétnézett, kiszámítva, hogy mekkora az esélye, hogy taxit szerezzen.

– Ne légy idióta, Sidonie! – szólalt meg Aden közvetlenül mögötte.

A lány megpördült, küzdött a késztetéssel, hogy megránduljon, de tudta, hogy nem járt sikerrel, amikor látta, hogy a férfi szája egyik oldala tudálékosan felfelé görbül.

– Visszaviszlek a lakásodig – mondta neki.

– Nem, köszönöm – mondta a lány kimérten. Elfordult a férfitől, majd elindult.

– Ahogy akarod – mormogta a férfi. – De ne engem hibáztass, ha Silas rád talál!

Ez megállította a nőt. Megpördült, hogy szembenézzen Adennel. – Mi van?

A férfi vaskos válla egy hanyag vállrándításra mozdult.

– Dresner elmondta Silasnek, hogy honnan tudta, hogy jövök. A te neved is felmerült.

Hát nem volt ez nagyszerű? Sid előhúzta a zsebéből a mobilját. – Hívok egy taxit.

Aden előresétált, amíg el nem takarta az utcai lámpa fényét, a lány pedig az árnyékába került. Mély hangja a nő köré tekeredett. – Hadd vigyelek el, Sidonie!

Sid közelebb lendült, aztán ráébredt, hogy mit csinál.

– Ne merészeld ezt tenni velem! – zihálta. – Nem vagyok valami szánalmas vámpír rajongó, akit megbabonázhatsz, hogy a rabszolgáddá váljon!

– Légy óvatos! – figyelmeztette a férfi. – A türelmem nem határtalan.

– Az igazság fáj, Lord Aden! Viszontlátásra! – Sidonie hátat fordított neki, és elindult Clark és Wrightwood felé. Volt ott fent a Lincoln Parkban néhány klub, ahol a hét minden napján szólt a zene. Ott találnia kellene egy taxit, vagy legalább lesznek más emberek is, akikhez csatlakozhatna, amíg nem érkezik egy.

Rövid séta volt a sarokig, és minden lépésnél érezte Aden tekintetét a hátán. Várta, hogy a férfi duruzsoló hangja átlibbenjen a válla fölött, hogy a nagy keze a derekára fonódjon. De ez nem történt meg. A férfi elengedte. És Sid azt mondta magának, hogy nem számít. Hogy a csalódott fájdalom, amit érzett, csak azért volt, mert elvesztett egy erős szövetségest Klemens régi hálózatának felszámolására tett erőfeszítéseiben.

És ezt majdnem el is hitte.

 

 

Aden nézte, ahogy Sidonie elviharzik az utcán, mintha ő irányítana. Mintha el tudna menekülni előle. Elengedte a lányt... ma estére. Már csak néhány óra volt napfelkeltéig, és addig még sok dolga volt. Dresnertől nagyjából minden hasznos információt kiszedett, de utána akart járni Sidonie Klemensre vonatkozó állításainak. A vámpírforrásai utaltak egy rabszolga-kör létezésére itt Chicagóban, amit ő mélységesen aggasztónak talált. Nem volt teljesen ártatlan. Tudta, hogy sok vámpír engedett a sötétebb természetének, és figyelmen kívül hagyta az emberi törvényeket. Aden maga is gyakran megkerülte az emberi jogrendszert, mivel azt a legtöbb vámpírügyben irrelevánsnak tartotta.

De a rabszolgaság volt az egyetlen dolog, amit soha nem engedett volna meg a területén. Tudta, milyen érzelmi áldozata van annak, ha valakit birtokolnak, ha az egzisztenciája egy másik ember szeszélyétől függ. Sidonie úgy gondolta, hogy Dresnert rabszolgasorba taszította azzal, hogy rabul ejtette az elméjét, és arra kényszerítette, hogy elmondja neki, amit tud. De amit Dresnerrel tett, az átmeneti és ártalmatlan volt. Nem változtatta meg az emlékeit, bár megtehette volna, és nem csupaszította le az elméjét, bár azt is megtehette volna. Amint végleg leszámolt Silasszel, Dresner visszatérhet a halott Klemens iránti szomorú odaadásához, és Adennek nem lesz többé semmi köze hozzá.

Ez nem rabszolgaság volt.

Sidonie Reidnek fogalma sem volt arról, mit jelent valójában rabszolgának lenni.

 

Marokkó, 1763

 

Aden kinyitotta a szemét, és megborzongott a hideg reggelben. Esett az eső. A gazdája, Hafiz ma is rosszkedvű lesz. Hafiz gyűlölte az esőt. Azt állította, hogy csökkenti a hasznát, és Aden feltételezte, hogy ez igaz lehet, mivel kételkedett benne, hogy az emberek szívesen állnának az esőben, és licitálnának a reszkető, ázott rabszolgákra. De azt Aden biztosan tudta, hogy ha az üzlet lassú volt, a gazdája a saját rabszolgáin vezette le a boldogtalanságát, és ebbe Aden is beletartozott. Különösen Adenen. Mintha Hafiz különös örömét lelte volna abban, hogy a város egyik leggazdagabb kereskedőjének fattyát verhette. Aden többször is elgondolkodott azon, vajon az apja tudta-e, hogy milyen bánásmódban részesül majd Hafiz kezei között, és vajon nem éppen ezért választotta-e ezt a rabszolgatartót. Vajon az apja meg akarta büntetni őt azért, mert megszületett? Azért, hogy akár csak egy kis részt is elvett az anyja szeretetéből? Bár ez a szeretet nyilvánvalóan semmit sem jelentett a nőnek. Eléggé önként küldte el őt.

Az ágya melletti faasztalon álló repedt korsóból fagyos vizet öntött, megtöltve a nyers cserépedényt. Már nem is gondolt az apja otthonában hátrahagyott elegáns berendezési tárgyakra, olyan dolgokra, mint a sima kerámiák és a friss illatú szappanok. Fattyú fiúként, Adennek az apja palotájában be kellett érnie az elérhető legalacsonyabb minőséggel, melyek mégis ezerszer jobbak voltak, mint ami jelenleg volt. Vizet fröcskölt az arcára, és megmosta a kezét a kemény szappannal. Felsértette a bőrét, de azért megtette, mert tudta, hogy korbácsolást fog kapni, ha nem mutat tisztes külsőt. Nem mintha nem korbácsolták volna meg egyébként is, de rájött, hogy a fájdalomnak vannak fokozatai.

Nem volt szükség átöltözésre. Csak egy garnitúrája volt, és tegnap este túl hideg volt ahhoz, hogy meztelenül aludjon. Az ing rongyos és tépett volt, a nadrág szakadt és túl rövid a hosszú lábához, de csak ezek voltak a birtokában. És még ezek is a gazdája tulajdonát képezték. Adennek semmije sem volt. Ő maga is semmi volt. Csak egy dolog, egy vagyontárgy, amit könnyen el lehet dobni, és nagyon kevés értéket képvisel.

– Aden!

Hallotta a gazdája üvöltését, kirohant a szobájából, és közben a kezét a nadrágjába törölgette.

Térdre ereszkedett gazdája reggeli szobájának nyitott ajtajánál, majd arccal lefelé a földre görnyedt, és azt kiáltotta: – Hogyan szolgálhatna téged ez a haszontalan, gazdám?

Gazdája nevetése fogadta a kérdését. – Hát nem megmondtam neked? – nevetett Hafiz. – Tökéletes ajánlat.

– Ezt mondtad – felelte egy női rekedtes hang.

Aden nem mozdult a leborult helyzetéből, de kíváncsi volt. A mestere nem sok nővel szórakozott. Sokkal inkább a fiúk voltak a stílusa, de csak a legkisebbek, a leggyengébbek. Ez volt az egyik dolog, amiért Aden hálás lehetett, hogy skót vére miatt túl nagydarab volt ahhoz, hogy megfeleljen Hafiz perverz szexuális szórakozásának. Aden már ötéves korában is túl erős volt, a viselkedése pedig túl arrogáns, amikor Hafiz megvette őt az apjától. Az arroganciát elég gyorsan kiverték belőle, de a mérete és az ereje megmaradt.

– Gyere ide, féreg! – szólt Hafiz gyűlölt hangja.

Aden felemelkedett a padlóról, és lehajtott fejjel, lesütött szemmel beosont a mestere fogadótermébe, ahol azonnal újra leborult.

– Uram!

Érezte, hogy Hafiz botjának éles vége a vállába fúródik, és megfeszült, de ekkor a nő közbelépett.

– Ne! – mondta élesen, és meglepő módon Hafiz abbahagyta a bökdösést. – Állj fel, fiú! – parancsolta. – Hadd lássalak!

Aden bizonytalanul megdermedt. A nő parancsot adott neki, de Hafiz nem. Ha feláll a gazdája engedélye nélkül, megverik. De ha figyelmen kívül hagyja a gazdája vendégének parancsát, könnyen lehet, hogy akkor is megverik. Bár talán nem olyan keményen. Így hát leborulva maradt.

– Csináld, te ostoba!

Aden elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és talpra ugrott a gazdája parancsára.

– Emeld fel a fejed! – mondta a nő. Aden elméje azt súgta neki, hogy a szavak parancsot jelentenek, de az ösztöne érezte, hogy kérés. Úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik sem az agyának, sem a zsigereinek, mert a szavak nem a gazdája hangján hangzottak el.

Hafiz mélyet sóhajtott. – Ez kezd fárasztó lenni. Tedd, amit mond, féreg!

Aden felemelte a fejét, és igyekezett nem bámulni. Épphogy sikerült elkerülnie, hogy a nő szemébe nézzen, amiért sokkal több büntetést érdemelt volna, mint egy korbácsütést.

– Igazad van. Meglehetősen nagydarab a korához képest – jegyezte meg a nő, hirtelen felállt, és Aden közelébe lépett. A fiú leküzdötte a remegést, amely végig akart szaladni az idegein a nő közelségétől. Egyetlen nő sem volt ilyen közel hozzá, mióta elbúcsúzott az anyjától. Hafiznak nem voltak női rabszolgái, nem volt felesége, vagy szeretője. Az egész személyzete hímnemű volt.

– Vetkőzz le! – mondta halkan, és elég közel hajolt hozzá, hogy a fiú megérezze a parfümje virágos illatát. Ez egy pillanatra összezavarta, mert ismét eszébe jutott, amikor utoljára látta az anyját.

– Vedd le a ruháidat, fiú!

Hafiz kemény parancsa áttört a zavarán, és a fiú ugrott, hogy engedelmeskedjen. A rabszolgáknak nem volt lelkük, de Aden elegendő vallásban részesült, mielőtt eladták volna, hogy tudja, nem illendő, hogy ez a nő meztelenül lássa őt. De ez nem állította meg. A szégyenlőségét már régen elvesztette. Meglazította a nadrágja övét, és hagyta, hogy a padlóra hulljon, miközben átrántotta a fején az ingét jelentő durva ruhadarabot. Kilépve a nadrágból, mindkét darabot szépen összehajtogatta, és félretette, mielőtt ismét kiegyenesedett, tekintetét a padlóra szegezve.

A nő finom nevetésétől összeszorult a gyomra a félelemtől. Vajon szórakoztatónak találta a meztelenségét? Volt valami hibája, ami elfogadhatatlannak bizonyult, és ami büntetést von maga után, amiért szégyenbe hozta Hafizt?

– Az biztos, hogy rendezett – mondta a nő nevetve. – És nagyon csinos is.

Aden átadta magát a remegésnek, amely végigfutott rajta, amikor a nő puha keze végigsimított a bőrén, a hátánál kezdte, majd a fenekét simogatta, utána ujjai lassan áthaladtak a mellkasáig. Küzdött a teste ösztönös reakciója ellen, de ő egy tizenkét éves fiú volt, akit még soha nem érintett meg így egy nő. A hasa egészen másfajta félelemtől rándult görcsbe, amikor a nő karcsú ujjai lesiklottak a hasára és még lejjebb, végül olyan merészséggel markolták meg a merevedő farkát, hogy az sokkolta. És megrémítette.

– Csodás – jegyezte meg a nő. – Bár már többször is megjelölted, Hafiz.

– A fiúknak fegyelemre van szükségük – mondta Hafiz lazán, mintha a verések, amelyeknek a rabszolgáit alávetette, a saját érdekükben történtek volna, és semmi kivetnivalójuk sem lehetne ellene.

– Szerencsére – mondta a nő –, megfelelő kezeléssel elhalványulnak a nyomok. Kár, hogy nem értékeled az igazi férfi szépséget. Mégis, a te veszteséged az én nyereségem. Elviszem őt.

– És az ár? – érdeklődött Hafiz olajos hangon.

– Megfizetem az árát – mondta hanyagul. – De már ma reggel velem jön. Ismerlek téged is, és a fegyelmezésedet is. Nem fogom hagyni, hogy rosszindulatból megjelöld őt! A legutóbbi fiú, akit tőled vettem, majdnem két hétig képtelen volt dolgozni!

Aden végighallgatta ezt a szóváltást, és azon tűnődött, mit jelenthet. Nyilvánvaló, hogy a gazdája eladta őt ennek a nőnek, és ez jó dolog volt. Vagy legalábbis remélte. Aden tanulatlan volt, de nem ostoba. Bármennyire is megvetette Hafizt, tudta, hogy sokkal rosszabb sors is érhette volna. Az azonban valószínűtlennek tűnt, hogy ez a nő rabszolgahajót irányítana, vagy bármilyen más utálatos helyzetet, amibe kerülhetne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy figyelmeztette Hafizt, hogy ne jelölje meg őt. Ezt jó jelnek vette, de valójában fogalma sem volt róla, mit jelent.

Aden még mindig lehajtott fejjel, a szeme sarkából figyelte, ahogy a nő felkapja a ruháit, és undorral bökdösi az ujjaival.

– Egyelőre vedd vissza ezeket! A matróna majd később megfelelőbben öltöztet fel. – A nő elutasítóan elfordult, miközben a fiú öltözködni kezdett. – A mi dolgunk befejeződött, Hafiz. Gyere, fiú!

És ezzel ismét megváltozott Aden egész életecs.

---

[1] Bronz/réz érme Marokkóban 1672 és 1901 között

[2] Édes, drága

Hetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Chicago, IL, napjainkban

 

Sid frusztráltan és dühösen ébredt másnap reggel. Nem így kellett volna történnie. Dresner biztosította őt arról, hogy a vámpírok kéjencek, akik mindig könnyű hódítást keresnek, hogy vért és szexet is szerezzenek. Sajnos most kénytelen volt megkérdőjelezni mindent, amit Dresner mondott neki, mert úgy tűnt, a professzor végig Silasnek dolgozott. Dresner szinte bevallotta, hogy Sidet csaliként vetette Aden útjába, pusztán azért, hogy segítsen Silasnek megszerezni a terület feletti uralmat. És most, mivel Sid egyszer vagy kétszer meglátogatta Aden irodáját – Dresner bátorításával –, ennek a Silasnek a célkeresztjébe került, egy olyan vámpír, akiről tegnap este előtt még csak nem is hallott.

Sidet nem is érdekelte, ki nyeri a területet. Az egyetlen ok, amiért egyáltalán megkereste Adent, az volt, hogy Dresner azt mondta, ő a legesélyesebb a győzelemre, és ezért a legvalószínűbb segítsége is a keresztes hadjáratának megvalósításában, hogy leállítsa Klemens romlott rabszolgakereskedelmét.

Igaz, ez még azelőtt volt, hogy találkozott volna Adennel, a hatalmaskodó seggfejjel. És most, hogy megismerte, már egyáltalán nem érdekelte, ki nyer. Legalábbis ezt mondogatta magának a tegnap esti hosszú, sötétben tett sétája során Dresner házától egy forgalmas klubig, ahol taxit fogott. És azóta is, hogy ma reggel felébredt. Sajnos nem sok szerencséje volt meggyőzni magát arról, hogy ez az igazság. Az a dühítő, soviniszta, nagyképű... gyönyörű, erős és intenzíven férfias vámpírdarab valahogy a bőre alá férkőzött. És nem volt ez szívás? Mert ha már felsorolta azokat a dolgokat, amelyek frusztrálták, Adennek a legelső helyen kellett lennie. Az egyik percben még csábította, a következőben pedig, mintha csak átkapcsoltak volna egy kapcsolót, csupa üzlet volt, ne állj az utamba, kisember, a nagy, rossz vámpír mindent elintéz!

– Csessze meg! – mormogta, és a számítógépéhez viharzott. Hónapok óta dolgozott ezen a történeten, nem igaz? Többet tudott Klemensről és az aljas üzleteiről, mint Aden. Még abban sem volt biztos, hogy létezik a rabszolgahálózat, amíg a lány el nem mondta neki. De feldúltnak látszott, amikor megtudta. Ezt meg kell hagyni. Persze, aztán rögtön a nagyképű „én-Tarzan”-ba csapott át, és elzavarta a kis hölgyet a fán lévő házba, ahol biztonságban lesz. Hát, duplán csessze meg! Eddig egyedül dolgozott ezen a történeten, és ezt tovább is folytathatja így. Nem volt szüksége a mindenható Aden engedélyére, hogy a munkáját végezze.

A naptárára nézve látta, hogy a hónap tizenegyedik napja van, és a rabszolgatartók meglepően szigorú menetrendet tartottak fenn, aljas vérszívó piócákhoz képest. A lányok legújabb szállítmányának tegnap este kellett megérkeznie. A néhány fogadóépület egyikében voltak összezárva, várva a következő online árverésre, ami tizenharmadikán volt. Az árverésre kerülő nők száma változó volt. Lehetett mindössze öt, de akár húsz is. Ez csak a gyűjtőktől függött, és attól, hogy mennyi árut tudtak összeszedni. Sidnek az volt a gondja, hogy megállapítsa, melyik házban tartják fogva a nőket. Ha ezt ki tudná deríteni, akkor végezhetne felderítést, és talán elég bizonyítékot gyűjthetne, hogy elvihesse a rendőrségre. Ha csak rá tudná venni őket, hogy razziát tartsanak, mialatt a rosszfiúk fogva tartják a nőket, akkor nem lenne más választásuk, mint szélesebb körű nyomozást indítani. Igaz, már korábban is hozott bizonyítékot a rendőrségnek, de azok soha nem mozdultak rá. Azt gyanította, hogy megvásárolták őket, bár ezt képtelen volt bizonyítani. De továbbra is próbálkozott, és talán ezúttal a feljelentése eljut olyasvalakihez, aki nincs a rabszolga-kereskedők fizetési listáján, valakihez, aki utánajár majd az információinak.

És ha ez ellentétben állt Aden preferenciáival, hogy az emberi hatóságokat távol tartsa az ügytől, akkor az nagy kár. Ha meghallgatta volna őt, soha nem jutott volna el idáig.

Sid belevetette magát a munkába. Mivel a rabszolgatartók más dolgokban is olyan szervezettek voltak, egy olyan rendszeren dolgozott, amivel kiszámíthatta, hogy melyik házat fogják használni egy adott hónapban. Nem volt tökéletes, de eddig az esetek hatvan százalékában sikeresen tippelt. Végül az esélye meg fog nőni, de kis szerencsével, még azelőtt bezárják őket, mielőtt ez megtörténne.

Kiszámolta a legjobb tippjét, és éppen összeszedte a cuccait egy kis kirándulásra, amikor megcsörrent a telefonja. Majdnem nem vette fel, túlságosan is a délutáni terveire koncentrált ahhoz, hogy megzavarják, de aztán Will nevét pillantotta meg a hívóazonosítón.

– Csessze meg! – suttogta. Már szerda volt? Rövid ideig fontolgatta, hogy hagyja, hogy bekapcsoljon a hangposta, de azután úgy döntött, hogy ez túl gyáva dolog lenne, ezért zihálva felvette a telefont: – Szia, Will!

– Szia, drágám! Minden rendben?

– Igen, persze, miért?

– Kifulladtnak hangzol.

– Ó, az! Elejtettem egy aktát, és az asztal alatt mászkáltam – magyarázta, megdöbbenve azon, hogy milyen könnyedén csúszott ki a szájából a hazugság.

– Nem lehetne ma az a korai ebéd? Megbeszélésem van.

Ez volt a tökéletes ürügy, hogy Sid lemondja, de képtelen volt megtenni. Nem sok barátja volt, mióta Chicagóba költözött. Illetve voltak, főleg a főiskoláról, de azok szétszóródtak a világ minden táján. Will azon kevesek közé tartozott, akik mindig igyekeztek tartani a kapcsolatot, amit ő maga sajnálatosan elmulasztott. Különben is, ki tudta? Talán egy nap még össze is házasodnak.

Sid elgondolkodott ezen az utolsó gondolaton, majd megrázta a fejét. Nem. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy élete hátralévő részében az anyja rutinjához igazodjon. És ilyen lenne az élet Willel. Nem rossz élet, de nem is az, amit Sid akart.

– Ott vagy, Sid?

– Igen, bocsánat! Az agyam rövid kirándulást tett nélkülem. A korai ebéd jó lesz. Hol és mikor?

– Fél tizenkettőre foglaltam asztalt a Nahában. Az jó lesz?

Sid ellenőrizte az időt a számítógépén. Szoros lesz, de meg tudja csinálni. És délután még bőven lesz ideje megnézni a rabszolgatartók házát.

– Tökéletesen megfelel. Ott találkozunk!

– Már alig várom!

A nő bontotta a kapcsolatot, elmosolyodva Will búcsúzásától. Semmi merengő, alfahímes baromság Willtől. Ő teljes mértékben béta volt. Látta már valaha is haragudni? Dühös volt valaha is? Biztosan, nem igaz? Végül mindenki dühös lett. Sóhajtott, és visszatért a hálószobájába, hogy átöltözzön. A szakadt Levi’s és a kopott Chucks nem volt elég Nahában.

 

 

Sid nagyot harapott a Naha „közismert” negyedkilós hamburgeréből, és nagy élvezettel rágta. Elkapta Will ferde vigyorát.

– Mi van? – követelte.

– Hogyan képes egy ilyen apróság, mint te, úgy zabálni, ahogyan te...

– Először is, nem vagyok egy apróság! Majdnem 170 centi magas vagyok, mint azt te is jól tudod. Másodszor, egy nő sem akarja, hogy azt mondják neki, hogy zabál. Ami pedig a többit illeti, semmi okod sem volt, amiért ne rendelhettél volna egy hamburgert, ha azt akartál volna, úgyhogy ne bámuld úgy az ebédemet, mint egy kiéhezett kutya, és edd a rohadt lepényhalat!

– Morcoska! De tegnap steaket ettem, és most, hogy öregszem, próbálom visszaszorítani a vörös húst.

– Ó, az isten szerelmére, harmincéves leszel, nem hatvan! Lépj túl rajta!

– Várj, amíg te is sorra kerülsz. Ha már a születésnapoknál tartunk, gondolom, a hétvégén hazamész apád nagy bulijára.

Sid egy pillanatra elgondolkozott. Az apja születésnapi partija... ó, Istenem, ezen a hétvégén lesz? Elszégyellte magát, és nem kicsi bűntudata volt, hogy megfeledkezett róla.

– Elfelejtetted, ugye?

– Persze, hogy nem – erősködött, és arra gondolt, hogy ők ketten túlságosan is jól ismerik egymást. – Benne van a naptáramban.

– És mégis elfelejtetted!

– Holnap eszembe jutott volna. Az emlékeztetőm két nappal előtte van beállítva.

– Van már ajándékod?

– Múlt hónapban vettem, Mr. Mindentudó, szóval tessék!

– Akarsz velem jönni? Vasárnapig a szüleimnél alszom.

Sid elgondolkodott az utolsó rész jelentőségén. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy együtt szálljanak meg egy szállodában, mert nem volt köztük szenvedély. Will a szülei házában fog megszállni, és ő pedig – ha egyáltalán ott marad –, akkor a régi szobájában, a szülei házában. Ezt az emlékeztetőt lehangolónak találta.

– Persze – válaszolta a férfi meghívására. Legalább jó társaság lenne az út során, és ha kiderülne, hogy mégsem akar otthon aludni, még mindig visszajöhet vonattal.

– Jó válasz! Tíz körül érted megyek. Így lesz időd pompásan kicsípni magad a buli előtt.

– Mmm – értett egyet Sid, de az elméjében ott motoszkált az egész helyzet igazságtalansága. Hogy egy önelégült, soviniszta vámpírfattyú megrázhatja a világát, míg egy olyan nagyszerű srác, mint Will, a barátok közé szorult. Mit árult el ez róla? Semmi jót, az biztos.

Will mobilja diszkréten rezegni kezdett. A férfi egy rövid pillantást vetett rá, majd jelezte a pincérnek, hogy kéri a számlát.

– Remélem, nem bánod, Sid! De nem késhetek el erről a találkozóról!

– Persze, hogy nem.

– Egyébként a bátyád üzeni, hogy üdvözöl.

– Mondd meg neki, hogy viszont üdvözlöm. – A legidősebb bátyja, Jameson Reid III. Will legjobb barátja volt, és partner ugyanabban az ügyvédi irodában. Éppen ezért Will sokkal gyakrabban látta a nő bátyját, mint Sid. Megszállott munkamorálját természetes módon hozta magával. Ez családi vonás volt.

Tíz perccel később Will – egy testvéri csókkal búcsúzva – beszállt egy taxiba.

– Biztos, hogy nem akarsz osztozni? – kérdezte, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Sid megrázta a fejét. – Az ellenkező irányba megyek, és nem akarom, hogy elkéss. Majd a következővel megyek.

– Akkor találkozunk szombat reggel!

Sid nézte, ahogy a taxi elviszi a férfit, és a forgalmat bámulta, amíg a portás egy udvarias: „Taxira van szüksége, kisasszony?” kérdéssel fel nem hívta a figyelmét.

Sid üresen, elgondolkodva nézett rá. Gyalogolni lett volna kedve, de már késő volt, és később vonattal kellett volna eljutnia az úti céljához. – Igen, kérem. Köszönöm!

A taxiút hosszabb volt, mint remélte. Elfelejtette, milyen rossz tud lenni a forgalom ebédidőben, és valószínűleg gyorsabb lett volna gyalogolva. De ehhez már túl késő volt. Berohant a liftbe, majd végigsietett a folyosón. A lakásba lépve lerúgta magassarkúját, lehúzta fekete kasmírpulóverét és szénfekete ceruzaszoknyáját, és az ágyra dobta őket. Időt szakított arra, hogy lemossa az arcáról a sminket, és hosszú copfba fonta a haját, de mielőtt felöltözött volna, felvett valamit, amit csak ezeken az éjszakai felderítéseken viselt, és ez egy haspántos pisztolytáska volt, egy 9 mm-es Glock, 26 Gen4-es tízes tárral együtt.

Sid nem rajongott a fegyverekért, és még sosem lőtt, mielőtt Chicagóba költözött volna. De szerette az életét, és néhány hely, ahová merészkednie kellett ennek a sztorinak a nyomában, a legjobb esetben is gusztustalan volt, a legrosszabb esetben pedig egyenesen életveszélyes. Janey meggyilkolása előtt nem vette igazán komolyan a veszélyt, de utána az egyik első dolga volt, hogy vett egy fegyvert, és megtanult vele lőni. Most már minden héten elment a lőtérre, és kilőtt pár száz golyót. Az első néhány alkalom nevetséges volt. Annyira megrándult, hogy alig találta el a célt. De kitartó maradt, és most már, bár sosem lesz belőle mesterlövész, biztos volt benne, hogy legalább addig megállja a helyét, amíg el tud menekülni. Hacsak az ellensége nem egy vámpír volt. De ebben az esetben úgy gondolta, hogy úgysem mentheti meg semmi sem.

Meghúzta a csúszkát, ezzel egy töltényt helyezve a csőbe, majd levette a tárat és feltöltötte, így összesen tizenegy golyóhoz jutott. Egy kemény csattanással visszahelyezte a tárat, ahogyan azt tanították neki, majd becsúsztatta a haspántjába. Miután felhúzta a ruháját – egy szakadt farmert, egy vastag, hosszú ujjú pólót és egy sötétszürke kapucnis gyapjúpulcsit, valamint a fekete Chucksot, amit korábban viselt –, a kis 9 mm-es nem volt felfedezhető, leszámítva egy motozást.

A fegyveren kívül nem sok mindent vitt magával ezekre a felderítő utakra. Egy jegyzetfüzetet és egy tollat, a személyi igazolványát és a közlekedési bérletét, valamint elég pénzt egy taxira, csak a biztonság kedvéért, meg egy kis üveg vizet és egy energiaszeletet. A tapasztalat megtanította neki, hogy néha hosszú időre is ott ragadhat valahol, és nem mozdulhat meg, hogy ne árulja el a helyzetét. Mindezt egy kis hátizsákba gyömöszölte, majd újra megnézte az időt. Majdnem délután két óra volt. Későbbre járt, mint szerette volna, de még bőven volt idő.

Már korán rájött, hogy napközben volt a legjobb esélye a fogolytáborokhoz lopakodni, amikor a vámpírok mélyen aludtak. Emberi őröket alkalmaztak, de az embereknek egyértelműen megmondták, hogy az ő feladatuk a nők bent tartása, nem pedig bármi más, így nagyon kevés figyelmet fordítottak arra, hogy mi történik a saját területükön.

Emellett Sid elég ügyesen beleolvadt a környezetébe. Felvehetett egy szexi ruhát és magas sarkú cipőt, hogy elcsábítsa Adent, vagy felvehetett egy szakadt farmert és egy pár kopott Chucks cipőt, hogy csak egy újabb tinédzser legyen, aki a durva környéken keresi az útját. Felszállt a vonatra, vörös hajfonatát a pulóvere alá gyűrte, felhúzta a kapucnit, majd egy baseballsapkát is felvett, hogy jobban álcázza magát, mielőtt leszállt volna. Elég nagy szálka volt a rabszolgatartók szemében ahhoz, hogy legalább néhányan felismerjék látásból.

A ház, ahová tartott, Woodlawnban volt, nem messze a Jackson Parktól, és csak egy rövid távolságra a Michigan-tótól. Valójában legalább egy rabszolga-szállítmányról tudott, amelyet hajón szállítottak. Azt nem tudta, hogy azután hová mentek, mert nem sok szerencsével járt a foglyul ejtett nők Chicagón kívüli keresése során. Csak Janey személyes tapasztalatai alapján tudta biztosan, hogy a kiterjedt hálózatra vonatkozó feltételezései helytállóak.

Sid lehajtott fejjel szállt le a vonatról, és elindult a kívánt utcába. A célpontja egy ötvenes évekbeli, egyemeletes ház volt, széles, fedett verandával. Az első alkalommal lassítás nélkül ment el mellette, majd két teljes háztömbnyit haladt tovább, aztán átment az utca túloldalára, ahol tett egy második kört. Ezen a környéken a legtöbb házat nagy bérházak váltották fel, ami egy kis szerencsét jelentett. Nem lófrálhatott túl sokáig anélkül, hogy a rossz emberek ne vennék észre, de a környező lakásokban elég nagy volt a cserélődés a bérlők között, hogy ez némi fedezéket nyújtson neki.

Az első kör során kiderült, hogy a keresett házat két gengszter kinézetű fickó őrzi. Nem sok mindent csináltak, csak ültek a verandán, hátradöntött székekkel, és az utcát figyelték. Valamit elárult a környékről, hogy senki sem nézett rájuk, pedig nyilvánvalóan felfegyverkezettek voltak, és nem is próbálták elrejteni. A mobiltelefonját a kezében tartva, azt tettetve, mintha beszélgetést folytatna, több képet is készített az őrökről, köztük néhányat, amelyeken ráközelített a fegyverükre, csak a jegyzőkönyv kedvéért. Illinois-ban voltak az ország legszigorúbb fegyverviselést szabályozó törvények, de ez nem jelentette azt, hogy soha senki nem szegte meg őket. A rendőrséget nem érdekelnék jobban a fegyverek, mint a szomszédokat, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem.

A nő tovább sétált. Ez volt a legnehezebb, amikor háttal állt az őröknek. Túl gyanúsnak tűnne, ha folyton átpillantgatna a válla fölött, de mindig várta, hogy mikor jön egy támadás. Arra, hogy egy kemény kéz megragadja a vállát, vagy eldördül egy lövés.

Megkönnyebbült sóhajjal ért a háztömb végére. Nem volt nagy forgalom, de azért mindkét irányba szétnézett, és eközben látta, hogy egy harmadik őr is megjelenik a ház hátsó bejárata felől. A fickó végigsétált a repedezett betonfelhajtón, váltott néhány szót a verandán ülőkkel, majd helyet cserélt egyikükkel, aki aztán eltűnt hátul.

Összesen három őr volt. Ez megoldható volt, különösen, mivel Sid nem tervezett hősködni. Nem lesz betörés, nem lopakodik be, hogy kiszabadítsa a foglyokat, és az is biztos, hogy nem lesz nagy lövöldözés a nap közepén. De arra sem akart csak szorítkozni, hogy áll az utca túloldalán. A mai út a felderítésről szólt, ami azt jelentette, hogy elég közel kellett kerülnie ahhoz, hogy meggyőződjön arról, hogy valóban vannak foglyok a házban.

Ezt a hibát már korábban elkövette, amikor elsietett, hogy jelentse a rendőrségnek a felfedezéseit, csakhogy azok egy üres házat találtak, és semmi jele sem volt annak, hogy valaha is járt ott valaki. Sid biztos volt benne, hogy a megfelelő házat találta meg, de az nem volt más, mint egy csali. Később megtudta, hogy ez volt a rabszolgatartók működési módszere. De ez az eset is közrejátszott abban, hogy a rendőrség már nem sok hitelt adott a bejelentéseinek.

A felderítés következő fázisában megkerülte a háztömböt, és átvágott a kis ház mögötti lakóparkon. Ilyen késői órán a napfény alig hatolt be az épületek közötti keskeny résen. A sötétszürke kapucnis pulóverében bőven rejtve maradt, és megfigyelhette a rabszolgatartók hátsó udvarát. A harmadik őr ott ült egy ütött-kopott alumínium kerti széken, és úgy nézett ki, mint aki halálra unja magát. Egyszer biztos volt benne, hogy a férfi szeme lecsukódott, de addig nem mozdult, amíg a férfi fel nem állt, és el nem indult az ellenőrző körérére a ház bal oldala felé, hogy helyet cseréljen a tornácon lévő haverjai közül az egyikkel.

Sid gyorsan mozogva átcsúszott a telket határoló, öreg és lógó drótkerítésen, és átsietett a többnyire földes udvaron, fel a ház jobb oldala mellé, amelyet szúrós és elhanyagolt magyalbokrok borítottak. Mozdulatlanul maradt, amíg az új őr elhelyezkedett a kerti széken, és kényszerítette magát, hogy még tovább várjon, amíg az őr jó eséllyel elfásulva unatkozni nem kezd. Aztán a ház jobb oldalához simulva, igyekezve elkerülni, hogy a ruhája belegabalyodjon a félig elszáradt magyal ágakba, ablaktól ablakig haladt. Mindig reménykedett egy elszakadt redőnyben, vagy egy résben a függönyön, valamiben, ami bepillantást engedett volna befelé, de ez ritkán történt meg. És ma is, mint mindig, a ház szorosan be volt fedve.

Soha nem járt még ebben a házban, de az ingatlanos honlapok tele voltak információkkal, ha valaki tudta, mit kell keresnie. Tudta, hogy a házban három hálószoba van, kettő azon az oldalon, ahol most állt, a harmadik pedig egy rövid folyosó végén. A másik hálószoba ablakai a hátsó udvarra néztek, ami túlságosan veszélyessé tette ahhoz, hogy lopva belenézzen. A hátsó kert őre nem volt jelen a váltáskor, de a házhoz nyíltan odasétálni túl nagy kockázatot jelentett túl kevés haszonért. Sidnek nem volt kétsége afelől, mit tennének vele, ha elkapnák. Ezek voltak azok az emberek, akik megölték Janey-t, és bár az apja neve megvédte őt a csúcson lévő vámpíroktól, az utcai gengszter őreik vélhetőleg nem ellenőriznék a kilétét, mielőtt megölnék.

Remélhetőleg a magyalbokrok feletti két hálószoba egyikében megtalálja, amit keresett. Megállt a ház elejéhez legközelebb eső ablak alatt. Nem látta, mi van odabent, de az emberek ritkán voltak csendben. Figyelmesen hallgatózott, de nem hallott semmit. Sem lábdobogás, sem egyetlen nyöszörgés vagy kiáltás. Sóhajtva átkúszott a szúrós bokrokon a második hálószobához, és éppen csak annyira állt fel, hogy lássa, ez az ablak is szorosan el volt fedve. Mintha nem akarták volna, hogy akár egy kicsi napfény is beszivárogjon, mintha... Megdermedt, amikor egy szörnyű gondolat villant az eszébe. Mi van, ha egyáltalán nem is voltak rabszolgák a házban? Mi van, ha csak vámpírok voltak ott?

A szívverése pánik közeli állapotban kalapált, amikor az órájára nézett. Majdnem délután négy óra volt, és most decemberben jártunk. A nappalok rövidek, az éjszakák hosszúak. Valójában a korai sötétségre számított, hogy segít neki elszökni a kis felderítése után. De ha vámpírok voltak odabent, akkor úgy kellett tennie, mint a madarak, és most azonnal el kellett tűnnie onnan a kibaszott rajjal.

Sid kényszerítette magát, hogy óvatosan mozogjon, figyelmen kívül hagyva a régi harcolj vagy menekülj ösztönt, ami azt súgta neki, hogy Fuss! Most! Azt hajtogatta magának, hogy van még ideje. Napnyugtáig még legalább fél óra lehetett, és ha a vámpírok hasonlítottak egy kicsit is az emberekhez, akkor nem ugrottak azonnal talpra, és készenlétben. Nem kellett nekik is pisilniük, mint bárki másnak? Fogat mosni, vagy ilyesmi? A szemét forgatta, és a fontos dolgokra koncentrált, például arra, hogy emlékezzen, mióta ólálkodik a bokrok között, és hogy mennyi idő telt el azóta, hogy az őrök utoljára cseréltek. A ház bejárata felé pillantott, és fontolóra vette, hogy inkább az előkerten keresztül osonjon ki. A fedett verandát, ahol az őrök ültek, a nyitott oldalt egy régi korlát vette körül, és még több volt a rakoncátlan magyalbokor. Éppen lehetséges volt, hogy el tudott surranni mellettük, és beolvadjon a szomszédos nagy lakóház árnyékába. Ez minden bizonnyal jobb alternatíva volt, mint megkockáztatni, hogy átrohanjon a tágas hátsó udvaron, ahol ott ül az őr, és rajta kívül semmi sem mozdul.

A gyenge téli nap gyorsan halványodott, az árnyékok egyre mélyültek. És minél többet gondolt arra, hogy az előkerten osonjon át, annál jobban hangzott.

Levette a kapucnis pulóverét, majd a baseballsapkát a hátizsákjába tette, aztán meghúzta a pántokat, amíg egy vonalban nem feküdt a hátával. Újra felvette a kapucnis felsőt, teljesen felhúzta a cipzárját, és a hajára húzta a csuklyát, a fonatát is beletűrve. Aztán a földre ereszkedett, és végigkúszott a ház tövében, amíg el nem érte a tornác szélét. A háznak ezen az oldalán a tornác tövében egy nyitott rács volt, amely lehetővé tette számára, hogy belásson a pincébe. Sötét volt odabent, nedves és rothadó szag érződött, nem olyan, mintha valami nemrég halt volna meg, hanem talán valami régen halott, akinek időbe telik, hogy teljesen felbomoljon. Rövid ideig arra gondolt, hogy elbújik odabent, de rájött, hogy a zaj, amit csapna a rácson áttörve, mindenkit figyelmeztetne a jelenlétére. Megkönnyebbülten összerezzent, majd megdermedt, amikor meghallotta az őrök beszélgetését.

– Hánykor megy le a nap?

– Átkozott legyek, ha tudom! Amikor besötétedik.

– Megvárjuk, amíg kijönnek? Nem biztos, hogy itt akarok addig maradni. Mi van, ha éhesen ébrednek?

Az őr felhorkant.

– Azt jobban szeretnéd, hogy vadásszanak rád, mert nem végzed el a munkát, amiért megfizettek? Nem akarod, hogy ezek a rohadékok rád szálljanak, tesó! Különben is, a nőket jobban szeretik.

– Igen, a nőket. Gondolod, hogy osztozkodnak?

– Túl sokat kérdezel! Jobb, ha csak ülsz és befogod a szád!

Sid mindezt a félelem és a diadalérzet keverékével hallgatta. Beleborzongott a gondolatba, hogy Klemens néhány régi vámpírja alig néhány méterre alszik tőle. De ugyanakkor egyfajta bizsergető érzéssel töltötte el, amikor rájött, hogy igaza volt az itt tartott rabszolgákkal kapcsolatban.

Bárcsak rá tudná venni a rendőrséget, hogy tegyenek valamit, mielőtt a vámpírok és a foglyaik eltűnnének. Frusztráltan felsóhajtott, aztán hirtelen eszébe jutott egy gondolat. Látta a düh villanását Aden sötét szemében, amikor mesélt neki Klemens rabszolgakereskedéséről. Ezt nem csak képzelte. Lehet, hogy nem akarta, hogy ő belekeveredjen, de a reakciója valódi volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve elővette a telefonját, és küldött egy gyors sms-t Adennek. Valószínűleg figyelmen kívül hagyja majd, de talán mégis érdekelné annyira, hogy utánanézzen, vagy legalább elküldje az egyik emberét egy körútra.

Visszatette a telefonját a zsebébe, és körülnézett. Az árnyékok sokkal mélyebbé váltak az alatt a néhány perc alatt, mióta az őrök beszélgetni kezdtek. A szomszédos lakóház négy emelettel magasodott a kis ház fölé, hosszú árnyékot vetve ezen a késő délutáni órán. Az utcai lámpák egy pillanattal korábban felkapcsolódtak, de halványak voltak, és az valószínűleg nem volt véletlen, hogy a vámpírok házához legközelebbi lámpa sötét volt, egy csillag alakú golyó ütötte lyukkal az égőn.

Most vagy soha.

Sid még egyszer utoljára ellenőrizte a felszerelését, kikapcsolta a mobiltelefonját, és olyan mélyre dugta a zsebébe, amennyire csak lehetett. Nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és suttogott egy imát az univerzális erőkhöz, amelyek esetleg meghallhatják, majd kétrét görnyedve rohanni kezdett.

Majdnem sikerrel járt. Néhány perccel hamarabb, és eltűnt volna az árnyékban, és senki sem lett volna okosabb.

De azoknak az isteneknek, akiknek suttogott, nyilvánvalóan kicsavarodott humorérzéke volt, mert éppen amikor a biztonság felé igyekezett, befordult a sarkon a harmadik őr hátulról, és elkapta a mozgását. Egy kiáltással riasztotta a másik két őrt, és hirtelen három fegyveres gengszter indult utána.

A lány minden mindegy alapon futásnak eredt, de a hozzá legközelebbi őr, a beszédes, aki az összes kérdést feltette, egyenesen átugrott a veranda korlátján, és alig néhány méterre tőle landolt. Sid gyors volt, de a fickónak előnyére vált a magassága, és három lépésben utolérte a lányt. Megragadta a lány kapucnis felsőjének a hátulját, és megcsavarta, majdnem lerántva a nőt a lábáról.

– Mit csinálsz, te pöcs? – morogta, és visszahúzta a lányt a terebélyes mellkasához. A kapucni hátraesett, felfedve Sid befont haját, és az őr felnyögött. – Hát, bassza meg, egy igazi élő lányt kaptunk el – harsogta, és a rúgkapálódzó és hadonászó lányt visszarángatta oda, ahol a haverjai várakoztak a lépcső tövénél.

– Bassza meg! – Sid felismerte a másik őr hangját, azét, aki a józan ész hangja volt. – Ez nem jó! Honnan jött ez a nő?

– A ház oldala mellől. Nem látott semmit. – A fogvatartója megrázta Sidet, nagy keze úgy markolta meg a kapucniját, hogy az a torkába fúródott. – Nem láttál semmit, ugye, ribanc?

– El kell mondanom a főnöknek... – kezdte mondani az értelmes.

– Baszd meg! Ő a miénk!

– Engedj el, te seggfej! – sziszegte Sid, és hátrarúgott, elég erősen sípcsonton találva a férfit, hogy az felüvöltsön. Sajnos az üvöltés leginkább düh volt. A férfi keze a nő hajára váltott, megragadta a fonatát, mint egy kötelet, és a mellkasához rántotta.

– Ezt még megbánod, te ribanc!

– Mi ez?

A nőt szorongató gengszter hirtelen a tornác felé pördült, és Sidet is magával rántotta. Amit a lány ott látott, attól nem érezte magát jobban. Egy férfi állt a nyitott ajtóban. Átlagos magasságú, karcsú, sötét hajú és... a szeme vörösen villant, amikor kilépett a veranda gyenge fényébe. Vámpír volt, és a tekintete végigfutott a három őrön, mielőtt a lányra vándorolt, és ott maradt.

– Ki ez?

– Hátul kaptuk el lopakodás közben, uram – mondta az értelmesebbik izomagy. – Gondoskodni fogunk…

A szavait egy férfiatlan, meglepett nyikkanás szakította félbe, amikor a vámpír hirtelen ott állt előttük, és a keze Sid után nyúlt. Felemelte a nő állát a gyér fénybe, és az arcát tanulmányozta.

– Engedd el! – parancsolta halkan.

– Ó, ő nem más, mint...

Sid térdre rogyott, fogvatartójának szorítása hirtelen meglazult, amikor a vámpír hosszú ujjai a férfi torkára fonódtak, és felemelte a levegőbe.

– Ez nem kérés volt, ember! – mondta a vámpír. Több lábnyira eldobta a ziháló bűnözőt, hogy az fuldokolva és köhögve landoljon a kemény földön.

Sid felnézett, amikor egy kéz jelent meg az arca előtt.

– Gyere! – mondta a férfi, és a lány, tekintettel a gengszter szemtelenségére adott reakciójára, a legkisebb ellenállás útját választotta, és megfogta a férfi kezét.

A férfi könnyedén talpra húzta.

– Jordan majd kifizet benneteket – mondta a többieknek, majd a nőt a felhajtóhoz tessékelte, ahol egy legújabb típusú Audi szedán parkolt.

Miután a vámpír beült a kocsiba, kerékcsikorgatva kitolatott az utcára, majd azonnal a mobiltelefonjához nyúlt, és beütött egy számot.

– Van nálam valami, ami az uradé – mondta annak, aki felvette, majd cinikusan felnevetett. – Vörös, és vele volt a múltkori buliban. – A férfi bólintott. – Tíz perc.

– Nézd – kezdte Sid –, nem tudom, kit hívtál az előbb, de...

– Ne fáradj! – mondta a vámpír röviden. – Csak ülj ott és fogd be! És légy hálás érte!

– Hálás? – Sid hitetlenkedő pillantást vetett rá, ami bármennyire is jól sikerült, semmit sem ért, mert a férfi még csak rá sem nézett, nemhogy tudomásul vette volna.

Sid néhány háztömbnyi távolságon csendben ült, aztán oldalra pillantva, a vámpír útitársára nézett. Most, hogy a nő a kezében volt, úgy tűnt, nem vesz róla tudomást. Megragadva a lehetőséget, ujjait a zsebébe csúsztatta, és kivette a mobiltelefonját. Nem volt benne biztos, hogy pontosan kit fog felhívni, de...

– Bármit is csinálsz – mondta a vámpír szinte fáradtan –, ne fáradj vele! Nem fog... – A nőre nézett, és módosította, amit mondani akart. – Egy mobiltelefon? Kérlek! Kit akarsz felhívni? Buffyt?

Sid dühösen viszonozta a pillantását, nem volt hajlandó beismerni, hogy nem volt terve arra, hogy bárkit is felhívjon. De alighogy eszébe jutott a gondolat, a vámpír máris lehúzódott egy ismerős épület elé. Előrelendült, hogy a szélvédőn keresztül fintorogjon, amikor a kocsi megcsúszva megállt, de mielőtt hangot adhatott volna a tiltakozásának, már lendült is, amikor valaki kirántotta az ajtaját.

– Bébi – mondta Trav vigyorogva, miközben megfogta a karját, és félig kihúzta, félig kiemelte a kocsiból. – Nagyon rossz kislány voltál!

Sid megpróbálta elütni a kezét. – Engedj el!

A férfi átkarolta a nőt, miközben lehajolt, hogy beszéljen a másik vámpírral. – Köszönöm ezt, Elias! Még valami?

Elias megrázta a fejét. – Vissza kell mennem. Mondd meg Lord Adennek, hogy a ma este után többet kell tudnom!

– Úgy lesz. Légy óvatos! – mondta Trav, majd felegyenesedett és becsapta a kocsi ajtaját. Végignézte, ahogy az Audi elhajt, majd szemrehányó pillantást vetett Sidre.

– Sid, Sid – szidta meg. – Mit képzeltél, mit csinálsz ott ma este? – Arra vigyázott, hogy ne bántsa a lányt, de nem is engedte el.

– Amit már jóval azelőtt is csináltam, hogy megismertelek volna – vágott vissza. – Különben is – ismerte el vonakodva –, úgy volt, hogy elmegyek, mielőtt besötétedik, de elakadtam, és hirtelen túl késő lett.

– Jó tervezés. – Elindult a bejárati ajtók felé, magával vezetve a lányt is, de ő megvetette a lábát. Travnek volt elég ereje, hogy kényszerítse, de nem jelenet nélkül, és a lány számított rá, hogy nem akar magára efféle figyelmet vonni.

– Nem akarok bemenni oda – erősködött a lány.

– Kicsim, oda dugtad az orrod, ahová nem való, és most...

– Hogy érted azt, hogy oda, ahová nem való? Hónapok óta pontosan azt csináltam, amit ma este. Ez az én nyomozásom, nem a tiéd! És... várj egy percet! Te már tudtál a rabszolgákról, ugye?

Ekkor döbbent rá, milyen ostoba volt. Miért gondolta, hogy Aden más lesz, mint Klemens? Miért feltételezte, hogy hajlandó lesz elengedni Klemens igen jövedelmező üzleteit, függetlenül attól, hogy azok erkölcsösek-e? Vagy akár legálisak?

– Engedj el, vagy sikítani fogok! – mondta halkan.

Travis elengedte a nő karját, de csak azután, hogy egy igazán sértődött pillantást vetett rá.

– Jézusom, Sid! Tényleg azt hiszed, hogy bármi közünk lenne ehhez a ma esti szarsághoz? Hogy nekem igen?

– Nem tudom! Igazából egyikőtöket sem ismerem, nem igaz? De mondd csak, Trav, mi másért tudta az a vámpír, hogy ki vagyok, és miért hozott ide? És miért ráz le Aden minden alkalommal, amikor erről próbálok beszélni?

– Talán mert semmi közöd hozzá! – vicsorogta Trav, majd körülnézett. – Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Ha beszélgetni akarsz, gyere fel az emeletre!

Sid elégedetlenül ráncolta a homlokát. Nem akart felmenni, de válaszokat akart.

– Rendben. De csak addig, amíg...

Trav nem várta meg, hogy befejezze, csak újra megfogta a kezét, és elindult, meg sem szólalva, amíg kettesben nem voltak a liftben. Elengedte a nő kezét, és azt mondta: – Idegesítő vagy, Sid, de Aden ragaszkodott hozzá...

– Várj, Aden az emeleten van? Engedj ki innen! – Elkezdte megnyomni az összes emelet gombját. Trav elkapta a kezét.

– Hagyd abba! Bassza meg! Mi bajod van? – Újra megragadta a lányt, átkarolta, és a mellkasához szorította a hátát.

Sid füstölgött, de abbahagyta a küzdelmet, és kissé hülyén érezte magát, amikor meglátta a világító gombok sorát a panelen. Szerencsére nem volt túl magas épület. A lift megállt a következő emeletnél, majd az azutáninál, az ajtók anélkül nyíltak és csukódtak, hogy bárki be- vagy kiszállt volna. Trav undorodó hangot adott ki, Sid pedig elfojtott egy mosolyt.

Amikor az őrök mellett átszálltak az ötödik emeleti magánliftbe, abbahagyta a vigyorgást. Automatikusan felnyúlt, hogy ellenőrizze a haját, és felfedezte, hogy a copfja kezd kibomlani. Egy bűntudatos pillantást vetve Travis-re, lerántotta a hajgumit a fonat végéről, és ujjaival beletúrt a rendetlenségbe, hogy megpróbálja helyreállítani a... nos, a vonzerő látszata szóba sem jöhetett, de a józanság jó lenne.

Travis felnevetett. – Ne aggódj! Jól nézel ki.

Sid visszaharapott egy visszavágást, tudta, hogy bármit is mondana, csak még jobban szórakoztatná a férfit. Az ajkait összeszorítva eszébe jutott, hogy egy csepp smink sincs rajta. Megpróbált átlagosnak kinézni. Sajnos sikerült neki. A kis hátizsákjában kotorászva, amelyet a kapucnis felsője alól vett elő, talált egy halványrózsaszín szájfény mintadarabot. Nem igazán volt az ő színe, de jobb volt, mint a semmi. Meg sem próbálva rejtegetni a cselekedeteit Trav elől, lecsavarta a kupakot a henger végéről, és végigsimította száraz ajkán. Trav kiadott egy pimasz hangot, de a lány figyelmen kívül hagyta, túlságosan lefoglalta, hogy a nyelvével végigsimítson a fogain, és visszaemlékezzen, hány órája nem mosott már fogat. Megjegyzés saját magának: a hátizsákba vészcsomagot tenni az alapvető szükségletekre. Az alapvető szükségletek meghatározás pedig azokat a dolgokat fedték, amelyek szükségesek ahhoz, hogy jól nézzen ki pár órányi bokrokban leselkedés, és bűnözők utáni kémkedés után.

A lift csilingelt, és kinyílt a hatodik emeleti lakosztály ajtaja. Travis kezdte volna megfogni Sid kezét, de a lány elrántotta, nem akarta, hogy vonszolják a nagy Aden elé.

A lift egy kis előcsarnokra nyílt, márványpadlóval és egy szép Chippendale-asztallal a szemközti falnál. Jobbra egy széles folyosó nyílt, amelyet csak a márványpadlóról a szőnyegre való átmenet határolt, az irodák ajtajai pedig úgy húszlábnyival beljebb voltak. A folyosó végén, az irodákon túl, egy mélyvörös, fényes kétszárnyú ajtó állt. Már a korábbi látogatásakor is észrevette őket, főleg azért, mert teljesen biztos volt benne, hogy nem szokványosak az épületben. Ahhoz túl drágák voltak, és véleménye szerint az ajtók mögött lévő emberről árulkodott, hogy hajlandó volt pénzt és energiát áldozni egy olyan ajtóra, amelyet a legtöbb ember soha nem fog látni.

Amikor Travvel az irodai lakosztály ajtajához közeledtek, Sid kezdett fordulni, arra számítva, hogy a férfi Aden irodájába vezeti, mint korábban. De a férfi könnyedén megérintette a karját, és inkább a folyosó végébe vezette a vörös és fényes ajtókhoz, amelyeket megcsodált. Ilyen közelről láthatta, hogy bár látszólag csak dísznek tűntek, valójában valamiféle biztonsági ajtók voltak. Volt egy billentyűzetes panel, amelyen Trav beütötte a kódot, és amikor az ajtók becsukódtak mögöttük, az egy szolid puffanással történt, olyan hanggal, mint amilyet egy nagy hűtőszekrény ajtaja, vagy talán egy bank széfje adna ki.

Ami azonban fogadta őket, az nem egy páncélterem volt. A folyosó folytatódott, de minden másmilyen volt. A szőnyeg sötétebb volt, a falakat pedig meleg, homok-bézs színűre festették. Nem voltak többé harsány fénycsövek. Fali lámpák sorakoztak a folyosón, ragyogók és bájosak, lágy fényt árasztva, amely anélkül világított, hogy rikító lett volna. Csukott ajtók sorakoztak a falakon, három-három oldalanként, és a folyosó legvégén az utolsó ajtó kissé nyitva állt.

Travis a nyitott ajtóhoz vezette a lányt, majd megállt, jelentőségteljes pillantást vetve a kopottas sportcipőjére.

– Vedd le a cipőt, Sid!

A lány meglepetten nézett rá, de készségesen engedelmeskedett. Sid elég sokat utazott ahhoz, hogy tudja, nem volt szokatlan olyan kultúrákkal vagy egyszerű személyes preferenciákkal találkozni, ahol elvárják, hogy az ember a cipőt az ajtóban hagyja. Lehajolt, és kioldotta a Chucks cipő fűzőjét, mielőtt kilépett volna belőle, és rosszallóan nézett, amikor rájött, hogy ez újabb néhány centi magasságába került. Az Adennel való korábbi találkozásai során magas sarkú cipőt viselt. Mezítlábasan a férfi még jobban fölé fog tornyosulni, mint általában.

A cipőjét szépen egymás mellé tette az ajtó egyik oldalán lévő kis, elegáns szőnyegre, amelyet nyilvánvalóan erre a célra helyeztek oda. Nem tudta nem észrevenni, hogy az övé az egyetlen cipő ott, és hogy Travis nem vette le a lábbelijét.

Kérdő pillantást vetett rá, mire a férfi elvigyorodott.

– Csak te és Lord Aden, bébi. Pont, amire mindig is vágytál.

Minden további figyelmeztetés nélkül könnyedén bekopogtatott az ajtón. Senki sem válaszolt, de Trav egy lendületes mozdulattal intett a kezével, jelezve, hogy a lány menjen be. Sid elégedetlenül vonta össze a szemöldökét, de aztán lemondóan sóhajtott, és belökte az ajtót.

Két lépést tett befelé, majd megállt, hagyta, hogy a szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. Nem voltak a lámpatestek a plafonon, sem fali lámpák, még azok az elegánsak sem, amelyek a folyosót szegélyezték. Amikor alkalmazkodott a szeme, rájött, hogy ez valakinek – valószínűleg Adennek – a személyes lakosztálya. A bordó és az arany gazdag színeivel volt berendezve, itt-ott egy-egy fényes kék csíkkal. Egy aprólékosan kidolgozott faliszőnyeg borította az egyik teljes falat, amely szirének énekeként vonzotta Sidet, ritka bepillantást engedve neki az ősi történelembe. Hihetetlenül jó állapotban volt, a szálak színei csillogtak, és azok az aranyszálak valódiak voltak. A színük túl meleg volt, túl mély ahhoz, hogy bármi más legyen.

Sid anyja szövőnő volt. Az ő darabjai sokkal kisebbek voltak ennél, de kis galériákban és gazdag otthonokban lógtak szerte Északkeleten. Egyetlen lányaként, Sid a világ múzeumainak minden díszítőművészeti gyűjteményéhez elcipelődött. Sid ismerte az anyagokat és a szövést. És ez a szőnyeg bármelyik valaha látottal felért. Sőt, még jobb is.

Bámulta a pompás műalkotást, teljesen magával ragadta a rajta ábrázolt dekadens és véres jelenet. Keleti urak – nem tudta volna megmondani, melyik országról van szó, csak azt, hogy nem a nyugati féltekéről – vágtattak csatába, lovaik patái élesek és halálosak, fogaik és szemeik villogtak, kardjaikról csöpögött a vér. A faliszőnyeg másik végén pedig egy elegáns palota látszott, ahol feltűnő színű ruhákba öltözött hölgyek heverésztek élvhajhász pompában, miközben szolgák hajbókoltak körülöttük.

Sid piszkosnak érezte magát, miután nemrég a koszon és a bokrokon keresztül kúszott, és a kapucnis felsője zsebébe dugta a kezét, hogy ne érintse meg a kárpitot, és azt kívánta, bárcsak felerősíthetné egy kicsit a fényt, hogy jobban lássa.

Annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette, hogy valaki más is van a szobában, amíg egy mély, sima hang meg nem szólalt: – Sidonie!

Megpördült, bűntudatosan a saját udvariatlansága miatt, és bosszúsan, hogy a férfinak sikerült megijesztenie. Úgy nézett rá, mintha az egész a férfi hibája lenne.

Aden egy mély, kárpitozott székben ült a szoba másik oldalán. A széket rövidszőrű bársony borította, bordó színét aranyszínű szálak gazdagították. Egy állólámpa állt közvetlenül a bal válla mellett, meleg fénykört vetve rá, amely vörös árnyalatot adott fekete hajának, és megcsillant olajbarna-arany bőrén, miközben a szeme sötét és ragyogó maradt.

Már attól, ahogy ott ült, Sidnek elakadt a lélegzete. Próbált másra koncentrálni, bármire, csak arra ne, ahogy a bolond teste reagált a férfi puszta látványára, a tekintetét pedig arra szegezve, amit a férfi a kezében tartott. Egy halom irat hevert tőle jobbra az asztalon, ő pedig egy többoldalas dokumentumot tartott a kezében, átlapozva a felső oldalakat, mintha a lány éppen az olvasás közepén kapta volna rajta.

Aden egy rövid, kuncogáshoz hasonló hangot adott ki, Sid szeme pedig felvillanva találkozott a pasas lusta tekintetével. A férfi gyorsan végigfutott rajta a tekintetével a fejétől a lábujjáig, mielőtt egy apró, szórakozó mosollyal visszatért a nő szeméhez. Egyik kezével a székével szemben lévő, hozzá illő dívány felé mutatott, és a mosolya csak még szélesebb lett, amikor a lány makacsul állva maradt.

– Sidonie – ismételte meg, a hangja úgy simult a lány bőrére, mint a legfinomabb selyem. – Nem gondoltam volna, hogy a bűnözés a te műfajod.

– Nagyon vicces – mondta a lány, és érezte, hogy a haja tövéig elpirul. – De ha már a bűnözőkről beszélünk, nem gondoltam volna, hogy a rabszolgatartás a te műfajod.

Valami megváltozott a szeme mögött. A jókedv minden foszlánya eltűnt egy pillanat alatt, helyét valami sokkal hidegebb és dühösebb vette át. A férfi az asztalra ejtette a papírokat, és felállt, úgy tornyosult fölé, ahogy a nő tudta, annak ellenére, hogy az ő lába is csupasz volt.

Kinyújtotta a kezét, és egyik hosszú ujja köré csavarta a nő egy hajtincsét, majd közelebb hajolt hozzá, mintha egy titkot akarna megosztani vele.

– Nem ismersz engem, Sidonie Reid – dorombolta. – Úgyhogy most az egyszer megbocsátok neked. De soha többé ne vádolj azzal, hogy tolerálom a rabszolgaságot! Másodszorra nem fogok megbocsátani! – Addig rángatta a lány haját, amíg a fürt le nem csúszott az ujjáról, és kezdett elfordulni. De aztán megállt. Mintha csak utólag még eszébe jutott volna valami – bár Sid kételte, hogy Aden bármit is tett volna anélkül, hogy előbb át ne gondolta volna –, azt mondta: – És csak hogy tudd, nincs szükségem arra, hogy te vagy bárki más elmondja nekem, mi folyik a városomban!

– A te városodban? – sikerült kimondania.

Aden ajka ferde mosolyra görbült. – Az én városom. Az én területem. Ez csak idő kérdése. És már nem túl sok!

Sid magában arra gondolt, hogy a férfi arroganciája határtalan, de ezt megtartotta magának, és inkább így szólt: – Szóval az a vámpír Elias, aki idehozott, egyike a tieidnek?

Aden szkeptikusan nézett a nőre, nyilvánvalóan azon gondolkodott, hogy válaszoljon-e a kérdésére vagy se. – Elias Klemenshez tartozott – mondta, még mindig a lányt tanulmányozva, mintha azt próbálná kitalálni, milyen nézőpont válna be. – Klemens népe most senkihez sem tartozik, csak Lucashoz, aki őrzi az életüket, amíg egy új Lord a magáénak nem követeli a területet. Elias tudja, hogy ki fogja megnyerni ezt a csatát, és próbál hasznosnak bizonyulni, abban a reményben, hogy bevágódik. A végén az enyém lesz.

– Már akkor is tudtál a rabszolgákról, amikor a múltkor beszéltünk, ugye?

– Gyanakodtam, ezért volt ott ma este Elias. Szerencsédre.

– Miért nem mondtál semmit? Tudod, milyen fontos ez nekem.

– Tudom? – kérdezte ravaszul.

Sid hirtelen ostobának érezte magát, amiért feltételezte, hogy a férfi tudott Janey-ről, és arról, hogy ő mit csinált a barátja halála óta, és miért.

– Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam...

– Tudom, hogy mit csináltál!

A nő dühösen nézett rá. Miért nem tudott soha őszinte lenni vele? Miért játszadozott mindig?

– Te egy seggfej vagy, tudod?

Aden szívdöglesztő mosollyal nézett rá. – Az lehet – mondta, egyik kezének ujjait a nő csípőjére zárta, és közelebb húzta magához. – De te akarsz engem! – A férfi átpillantott a nő feje fölött, és Sid kezdett megfordulni, azt gondolva, hogy van ott valaki, de aztán hallotta, hogy az ajtó halk kattanással becsukódik és bezáródik. Felnézve meglepetten meredt a férfi szemébe.

– Varázslat – suttogta a nő fülébe, leheletét a meleg levegő legyezőjeként simítva a lány bőréhez.

– Nem akarlak! – erősködött a lány. – Én csak...

– Tudtad – kezdte a férfi, pihekönnyű, lágy puszik sorát hintve a lány homlokára, majd folytatva az arcára –, hogy amikor hazudsz, a szíved gyorsabban ver?

Sid szíve a bordáinak csapódott.

– A pulzusod felgyorsul.

Sid pulzusa úgy lüktetett, mintha egy apró lény rekedt volna az artériájában.

– A légzésed felszínes lesz.

El fog ájulni, ha nem sikerül hamarosan több oxigénhez jutnia.

– És izzadsz. – Sid tekintete felvillant, hogy a férfi szemébe nézzen. – Csak egy icipicit – javította ki magát, és a nyelve kinyúlt, hogy megkóstolja a lány bőrét.

– Mindez együtt... – Megcsókolta a lány mindkét szája sarkát, majd összeérintette az ajkukat. – Azt árulja el nekem, hogy hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nem akarsz engem.

Sid nagyot nyelt. – Oké – mondta, még mindig küzdve a levegőért –, vonzó vagy, talán szokatlanul vonzó, de nem akarlak, és ez azt jelenti, hogy...

A férfi karja Sid dereka köré csúszott, és a kemény testéhez húzta. És, ó, Istenem, olyan nagyon kemény volt. Mindenhol. A keze fájt, hogy megérintse, hogy végigsimítson az ujjaival az izmok kockáin, amelyeket a férfi hasához szorítva érzett, hogy megszorítsa a mellkasának és vállának vastag párnáit, amelyek megfeszítették a hosszú ujjú, fekete pólójának puha pamutját. Az alsó ajkába harapott, a szemei maguktól lecsukódtak, ahogy elképzelte, hogy kezét a férfi alacsony derekú farmerjának cipzárja alá csúsztatja, az ujjai körbefonódnak a kemény hosszán, elképzelte a férfi bőrének bársonyos siklását, ahogy mozgatja rajta a kezét...

– Egyes nők – mormolta a férfi, sötét hangja olyan duruzsolás volt, amely végigsimított Sid minden idegszálán, –, azt akarják, ami nem jó nekik.

– Én nem...

– Sidonie! – morogta figyelmeztetően.

A lány felnézett Adenre, és a majdnem fekete szemét mélykékben látta csillogni, a szín inkább fény, mint árnyalat. Olyan gyönyörűek voltak, és az arca olyan nagyon jóképű, hogy Sid gondolkodás nélkül felnyúlt, és megérintette a férfi arcát. Az puhább volt, mint amire számított. Durva volt ott, ahol már kiütközött a borostája, de felette selymesen sima. A férfi lassan pislogott, hosszú, fekete szempillái lehullva árnyékot vetettek a szemére.

– Miért én? – suttogta a lány. – Bármelyik nőt megkaphatnád a városban. Miért én?

A férfi szemei megteltek forrósággal, és valami mással... győzelemmel. – Szeretem a vörös hajúakat.

Sidonie kezdett elhúzódni, feldühödve, hogy az egyetlen vonzereje a férfi számára valami ilyen felszínes dolog volt. Aden nevetett a nő erőfeszítésein, erősen tartotta, és nem engedte el.

– Nem tetszik? – kérdezte. – Akkor válaszolj ugyanerre a kérdésre. Miért pont én?

Sid meglepetten nézett fel rá. Ez az arrogáns, magabiztos, erőteljes teremtés... és meg kellett ezt kérdeznie tőle? A lány a férfi tökéletes arcát bámulta, az érzéki szájat, és markáns arccsontjait. A rendkívüli szemét.

– Gyönyörű vagy – mondta őszintén.

– És te is az vagy – duruzsolta a férfi, majd megcsókolta. Nem volt több incselkedő érintése az ajkainak. Keményen rátapadt a lány szájára. Szenvedélyes és érzéki volt, követelés és követelőzés egyszerre. Sid egy pillanatra elveszett a csók erejében. A férfihoz simult, ujjai Aden pólójának anyagát markolászták, és érzett... dolgokat. Érzelmeket és vágyakat, amiket még soha nem tapasztalt egyetlen más férfival sem. Olyan dolgokat, amikről olvasott, de soha nem gondolt arra, hogy ő maga is érezze.

A férfi keze lecsúszott a nő derekáról a feneke domborulatára, majd megmarkolva felemelte, amíg a merevedésének vastag dudora be nem fészkelte magát Sid combjai közé, csúfolódva a jelenlétével, olyan közel ahhoz a ponthoz, ahol akarta őt, ahol szüksége volt rá. Sid halkan felnyögött, és a lábai közötti szokatlan fájdalmat a férfi kísértő farkához dörzsölte.

Mintha a lány halk nyögése lett volna a kioldó gomb, amire várt, Aden felemelte a nőt a karjába, és szorosan átölelte, ujjai a hajába fúrtak, hátrarántva a fejét, hogy a szája elérhetővé váljon a csók számára, majd átsétált a szobán egy csukott ajtóhoz, amit Sid korábban észre sem vett.

Ezúttal Sid érezte a varázslatot – talán azért, mert a férfi olyan erősen szorította a mellkasához –, de érezte az energia áramlását, ahogy Aden az akaratát gyakorolta, az ajtó pedig kinyílt a parancsára. Aden megállás nélkül besétált, az ajtó becsapódott mögöttük, bezárva a lányt ezzel a veszélyes, szexi vámpírral. Sid egyformán reszketett a félelemtől és az izgalomtól, a szemei tágra nyíltak, amikor Aden először nézett rá leengedett agyarakkal, mióta találkozott vele.

– Félsz tőlem, Sidonie? – kérdezte, bár úgy tűnt, nem zavarja ez a lehetőség.

A lány bólintott, nem ismerve el, hogy amit érzett, az nem olyan egyszerű volt, mint a félelem.

– Kiváló – morogta a férfi. – Most pedig mondd el a többit!

Sid lehunyta a szemét, nem akarta beismerni, hogy jobban fel van izgulva, mint valaha is volt az életében. A férfi már így is több, mint átkozottul arrogáns volt. Nem volt szüksége még több egó simogatásra. De aztán Aden lehajtotta a fejét, és ismét megcsókolta őt, a nyelve felfedezte a szája minden centiméterét. A lány nem tudta elfojtani a vágy nyögését, amely valahol a gyomrában kezdődött, és a torkából bukott ki. Soha senkit nem akart még annyira, mint a férfit.

– Mondd ki! – követelte a férfi, és olyan élesen megcsípte az alsó ajkát, hogy a lány biztos volt benne, hogy vért fakasztott. – Vagy vissza kiviszlek, és megmondom Travnek, hogy vigyen haza.

A lány szemei felvillantak. Nem tette volna. De a férfi arckifejezése nagyon is világosan elárulta, hogy egészen biztosan megteszi.

Sid a férfi tarkójára kulcsolta az ujjait, és erősen megrántotta a hajvégeit, próbált némi kis kontrollt szerezni. A férfi vicsorogva villantotta a fogait a nőre, és kezdett visszafordulni a nappali ajtaja felé.

– Akarlak téged! – mondta, mielőtt meg tudta volna állítani magát, és érezte, hogy az egész teste kimelegszik a szégyentől. Legalábbis azok a részei, amelyek még nem égtek a kéjtől. – Azt akarom... – Sid nem tudta, hogyan mondja ki, mit akar, hogy a férfi tegyen vele, vagy nem tudta hangosan kimondani. – Akarlak téged – ismételte meg.

Aden hátrarántotta a nő fejét, felfedve ezzel a nyakát. Lehajtotta a fejét, és az ajkai végigsiklottak a lány állkapcsának ívén, majd lejjebb, amíg a nő meg nem érezte agyarainak csókját a nyakán, a leheletét melegnek és nedvesnek, a hangját pedig dörmögőnek, amikor azt mondta: – Meg foglak dugni!

Sid érezte, hogy zuhan, majd meglepetten felzihált, amikor a férfi leejtette egy olyan ágyra, amelyet észre sem vett. Felült, és próbálta befogadni az egészet, amikor Aden lerántotta magáról a pólóját, és a nő hirtelen nem tudott másra nézni. Semmi sem volt ebben a szobában, semmi sem volt szebb az élete során, mint az előtte álló, ruháit levető, csodálatos férfi.

A férfi félredobta a pólóját, és Sid csak bámulni tudta a mellkasát borító sima izmok játékát, a vállak és a karok erejét. Meglepődve látta, hogy a férfi mindkét karján egyforma tetoválások vannak, sötét sávok, amelyek körbefogták a bicepszének vastag izmait. A férfi a farmerja gombjait kezdte el gombolni, és a lány tekintete lejjebb ereszkedett, végigfutott a hullámos hasizmokon és a lapos hason, a selymes szőrszálakon, amelyek lefelé vezetnek a... A vér elhagyta az agyát, amikor a férfi kigombolta az utolsó gombot, majd lecsúsztatta keskeny csípőjén a nadrágját. A képzelete nem szolgáltatott neki igazságot. Aden farka hosszú, vastag és kemény volt, büszkén meredt felfelé, ahogy az ágy felé lépkedett, a szemében megint az a kék holdfény ragyogott, az agyarai fehéren csillogtak.

Sid megpróbált hátrálni, de a férfi kígyószerű gyorsasággal lecsapott, megragadta a bokáját, és közelebb húzta, mielőtt felmászott az ágyra, és átkarolta a nő még mindig teljesen felöltözött testét. Nem fáradt azzal, hogy levegye a kapucnis felsőt; egyszerűen csak szétrántotta a két oldalát, elszakítva a cipzárat, majd mindkét kezével megragadta a lány vastag pólóját, és a karjainak erőteljes feszítésével szétszakította középen. Ekkor rövid szünetet tartott, forró tekintete végigmérte a kék szaténmelltartót és a belőle kidomborodó melleket. Furcsa kis mosoly futott át az arcán, amikor az egyik ujját az egyik pánt alá csúsztatta, és lerántotta a válláról, majd a melltartó kosarát lefelé tolta, amíg elő nem bukkant a mellbimbója szabadon, kipirultan és keményen. A férfi pillantása felemelkedett, hogy a lány szemébe nézzen, a tekintete parázsló és elnehezült szemhéjjal meredt a nő izgalmának e tagadhatatlan bizonyítékára. Sűrű szempillái lecsukódtak, hogy eltakarják a szemét, miközben előrehajolt, és a szájába vette az áruló mellbimbót, nyelvével körözve egy nedves simogatásban. Sid élvezetének nyögése ijedt zihálássá változott, amikor a férfi fogai a duzzadt bimbóra záródtak egészen addig, amíg a nő meg nem érezte az agyarak éles szélét. Lenézett, körmeivel a férfi tarkóját karistolta, és azt látta, hogy a férfi a mellének domborulatán keresztül nézi őt, a tekintetét valami gonosz, valami irányíthatatlan dolog töltötte meg, amiért arra merészkedett, hogy megállítsa.

Sid csak nyögni tudott, túlságosan elborította az érzés ahhoz, hogy racionálisan gondolkodjon. A hajánál fogva akarta megragadni a férfit, és elrántani a mellétől, hogy aztán összeszedje a szakadt ruháit, és meneküljön az életéért. De még ennél is jobban akarta, hogy a férfi a másik mellét is szopogassa a kék szaténból készült magányos burkolatban, tudni akarta, milyen érzés lenne csak egyszer is szeretkezni egy férfival, egy vámpírral, aki már csak a szájával is ilyen intenzív gyönyört képes okozni neki. Az agya még csak el sem tudta képzelni, hogy a férfi többi része mire lenne képes vele.

Nyelvének egy utolsó kavarásával Aden elengedte a lány mellét, hátradőlt, és a nadrágja cipzárjáért nyúlt. Mivel Sid félt, hogy a férfi ugyanúgy tönkreteszi, mint a pólóját, saját maga nyúlt a cipzárért. De a férfi gonosznak hangzó kuncogással eltolta a kezét, és lassan, eltúlzott óvatossággal – olyan lassan, hogy a lány már azt kívánta, bárcsak egyszerűen letépné a nadrágot – lecsúsztatta a cipzárt, és lehúzta a farmerját, felfedve a melltartóhoz illő kék szatén tangát.

Aden rövid pillantást vetett az apró kék háromszögre, mielőtt ujjait a két oldalt lévő keskeny szalagokba akasztotta, és elpattintotta őket, mintha csak cérnaszálak lennének. Sid egész teste elvörösödött, amikor a férfi a markába szorította az immár haszontalanná vált kék szaténdarabot, és átdobta a válla fölött, mielőtt nagy kezeivel végigsimított a nő combjának belső felén, szétnyomva a lábait, és felfedve sajgó punciját Aden forró tekintete előtt. A nő felnyögött, kényelmetlenül érezte magát az ilyen szokatlan kitettségtől, és megpróbálta összezárni a lábait. Aden figyelmeztetően felmordult, és Sid térdeit a mellkasához hajlította, még jobban szétnyomva ezzel a combjait, és még jobban kitárva a szemei előtt. A férfi perzselő tekintetét a lányra szegezve egyik vastag ujját a puncija duzzadt ajkai közé süllyesztette, és máris nedvesen találta a gerjedelemtől. Érzéki ajkai elégedetten görbültek felfelé, miközben fel-le csúsztatta az ujját, elkenve a lány nedvességét a csiklóján és körülötte, könnyed érintésekkel kínozva őt, amitől Sid igyekezett az ujjaihoz dörzsölődni, a keze pedig a férfi alkarját markolászta, miközben még többért esengett. Aztán, mintha csak kínozni akarná a lányt, teljesen elvette a kezét, és miközben Sid reszketett, a csiklója az érintéséért könyörgött, a saját szájához emelte az ujját, és forró tekintetével a helyére szegezve a nőt, megkóstolta izgalmának bizonyítékát, és úgy szopogatta az ujját, mintha egyetlen cseppet sem akarna kárba veszni.

Sid behunyta a szemét a látványtól, a feje ide-oda csapkodott, miközben frusztráltan káromkodott. A férfi ismét közelebb húzódott a nőhöz, és Sid érezte, ahogy a férfi kemény farka végigsimít a nedvességén. A szemei villámgyorsan kinyíltak, a combjai a férfi csípője után nyúlva köré záródtak, biztos volt benne, hogy a férfi végre megdugja. De ehelyett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, és anélkül, hogy levette volna róla a tekintetét, a szadista fattyú lefelé nyúlt, megragadta a farkát, és lassan mozgatni kezdte rajta a kezét.

Sid felnyögött ennek a gyönyörű férfinak a látványától, aranyszínű bőre elegáns izomzatra feszült, sötét haja kusza és kócos, szemei már nem a holdfény kékjében, hanem a lecsapni készülő villám égető kékjében ragyogtak. Ott ült a lány combjai között, és simogatta magát, a férfiúi tökéletesség mintapéldánya.

És a lány úgy akarta őt, mint még soha életében semmit és senkit.

– Mit akarsz, habibi? – dörmögte a férfi.

Sid majdnem felzokogott a megkönnyebbüléstől a kérdés hallatán. – Téged – suttogta a lány.

Aden szexi szája elégedett mosolyra görbült. – Mondd ki!

– Akarlak téged!

A férfi kíváncsian billentette oldalra a fejét. – Mit akarsz tőlem?

Sid értelmetlenül nyöszörögve tiltakozott. A fickó tudta, hogy mit akar, de még mindig várt, és azzal az önelégült arckifejezéssel figyelte őt, mindeközben erős ujjai továbbra is fel-alásiklottak a hosszán, a karjában lévő izmok megfeszültek és ellazultak...

– Azt akarom, hogy megdugj – motyogta, tudta, hogy Aden ezt akarja, hogy kimondja, hogy nem elégszik meg valami szép szóvirággal.

– Mmm – nyögte Aden, lehunyt szemmel, hátravetett fejjel, miközben magát simogatta.

– A francba! Dugj meg! – követelte hangosan, és aggódott, hogy a férfi elég konok ahhoz, hogy a lány szeme láttára verje ki magának, csak azért is. De nem kellett aggódnia.

A férfi már rajta volt, mielőtt befejezte volna a mondatot, az ágyhoz szorította, csípője szélesre tárta a nő combjait, és a farkát mélyen a lány nedves hüvelyébe süllyesztette. Gyorsan és keményen dugta, nem hagyva neki időt, hogy megbarátkozzon a méretével, nem hagyta, hogy lassan épüljön fel az elsöprő izgalom, amikor a vastag hosszával olyan mélyen kitöltötte őt, amilyet nem is gondolt volna. A férfi ki-be siklott, kényszerítve a nő belső falának remegő szöveteit, hogy befogadják őt, a kényelmetlenség határáig vitte, mielőtt kifelé csúszott, majd kezdte elölről az egészet. És mindeközben a szemei végig az övéire szegeződtek, a karjait egyenesen tartotta, gyönyörű izmai megfeszültek, miközben a csípője mozgott a nő combjai között.

Sid az életéért kapaszkodva megragadta Aden karját, olyan vágy és szükséglet árasztotta el, hogy tudta, bele fog fulladni a vad érzelmek örvényébe, ha elengedi a férfit. Minden idegvégződése lángolt, a bőre annyira túlérzékeny volt, hogy attól félt, elélvez, ha a férfi csak megcsókolja a vállát, a karját, bármelyik részét. A mellei megduzzadtak és sajogtak, a melltartó sima anyagát úgy érezte, mintha szikrázó elektromos töltés dörzsölné végig a selymes szatén helyett.

És Aden csak dugta tovább, amíg Sid annyira nedves nem lett, hogy a combjai is nedvesek és ragacsosak lettek, amíg a férfi sima farkának súrlódása, ahogy ki-be mozgott, olyan forró nem lett, hogy az már-már billogként jelezte, hogy a nő csak az övé, és senki másé.

Sid érezte, ahogy az orgazmus elkezdődik a hasában, a gyönyör feszülése, az érzés remegő hullámzása, amely minden irányba szétterjedt, míg végül már az ujjaiban és a lábujjaiban, a melleiben, még a férfi szájára vágyakozó mellbimbóiban is érezte. A vágy hulláma végiggördült rajta, egyre magasabbá és forróbbá vált, amíg el nem lopta a lélegzetét a száguldó szíve alatt, a csiklója pedig a forróság lüktető csomójává nem vált.

– Aden – zihálta, és felfelé emelte a csípőjét, hogy elébe menjen a férfi lökéseinek, hozzá dörzsölte magát, kétségbeesetten próbálva enyhíteni a szörnyen fájó szükséget, felszabadítani az orgazmust, amit a férfi megtagadott tőle.

– Sidonie – morogta Aden, és a lány felnézve azt látta, hogy a férfi agyarai a telt alsó ajkának nyomódnak.

Sid szemei tágra nyíltak, miközben próbált gondolkodni. A szex egyenlő volt a vérrel egy vámpír számára. Hányszor figyelmeztették már erre? A légzése szaggatottá vált, a pulzusa ellentétes ritmusban táncolt a csiklójával. Elképzelte, ahogy azok az éles agyarak átvágják a bőrét és az ereibe hatolnak, ahogy a vére végigsuhan Aden torkán, a nyakának erős oszlopa, miközben nyeldes, hátravetett fejjel, az extázistól lehunyt szemmel. És majdnem elélvezett már attól is, hogy elképzelte.

Az agyának egy kis része azt próbálta mondani, hogy valami nincs rendben vele. Hogy Adennek igaza volt, és ő is azok közé a nők közé tartozik, akik azt akarják, ami rossz nekik. De akár jó, akár rossz, akarta őt. És meg akarta kapni... most. Eleget várt már.

Sid átkarolta a férfi erős vállát, ujjait az izmokba fúrta.

– Csókolj meg! – követelte.

Aden félig lehunyt szemmel nézett rá, mintha azt akarta volna mondani, hogy majd megcsókolja, ha készen áll. De aztán lassan leereszkedett, a súlya belenyomta a lányt a matracba, a forrósága pedig körülölelte. Megcsókolta a száját, az állát, és egészen a füle előtti puha bőrig. Az agyarai simán, élesen siklottak, ahogy végighaladt a lány nyakszirtjének duzzanatán. Aden ajkai kinyíltak, és a lány felkészült a harapásra, de a férfi ehelyett megszívta a nyakának bőrét, a szája meleg és nedves volt. Sid halkan nyöszörgött, ujjai a férfi hajába túrtak, hogy közelebb húzza magához, az erotikus érzés borzongása pedig egyre nőtt. A lány felnyögött a férfi agyarának első szúrására, majd felkiáltott, amikor a vénájába hatolt. Aztán a harapásában rejlő eufória áramütéskánt rázta meg a lányt, végigperzselt minden idegén és rostján, ívbe feszítette a hátát, miközben a méhe összehúzódott, a hüvelye pedig összeszorult a férfi farka körül.

A férfi agyarai még mindig az ereiben voltak, amikor Sid belső izmai heves fodrozódásba kezdtek Aden hosszán. A férfi felnyögött, és a hang végigvibrált a nő csontjaiban, ahogy Aden küzdött, hogy mozogjon ki-be a lány felhevült hüvelyében, hogy tovább döfje a farkát mélyen a lányba, miközben testük nedvesen csapódott egymáshoz. Felemelte a fejét, hogy a lányra meredjen, a vére lecsöpögött az agyarairól, a torka dolgozott, ahogy nyelt. Tartotta a lány tekintetét, miközben megnyalta az ajkait, hagyta, hogy Sid lássa, ahogy minden cseppet kiélvez. Aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lányt, aki a saját vérét érezte a nyelvén, miközben a férfi egyre erősebben és gyorsabban kezdett mozogni, míg végül elszakította a száját az övétől, hátravetette a fejét, és egy prédáját követelő ragadozó diadalmas vicsorgásával elélvezett.

 

 

Aden a hátára fordult, és élvezte Sidonie vérének utolsó cseppjeit, ahogy azok lecsúsztak a torkán. Annak energetizáló hatása, amit már elvett tőle, olyan volt, mint egy forró folyadék az ereiben, felmelegítette az izmait, és lángra lobbantotta az idegeit. Kinyújtotta a karját a feje fölé, élvezte az égető érzést. Sidonie ezt meghívásnak vette, és mellé gömbölyödött, fejét a férfi vállára hajtotta, egyik karcsú karját pedig a mellkasára vetette.

Aden elkomorult, és csak a szemét mozdította, hogy kíváncsian lenézzen a lányra. Csak a feje tetején lévő kócos fürtöket, és a karja halvány csíkját látta a saját, sokkal sötétebb bőrén. Nem szokott szeretkezés után ölelkezni. A nők a szex és a vér forrása voltak, amelyet egy mindenki számára élvezetes folyamat során szereztek.

Másfelől viszont, meglepetésére felfedezte, hogy többet akar Sidonie Reidből. A ma este olyan volt, mint az előétel a vacsora előtt, és minden szándékával azon volt, hogy kiélvezze a főételt. Valószínűleg többször is.

Egyik nehéz karját a lány hátára ejtette, közelebb húzta magához, és érezte, hogy a lány végtelenül ellazul. Minden látszat ellenére, amikor odabújt mellé, feszült volt, várta, hogy mit fog tenni a férfi. Nem az a nő volt, aki lazán kefélt. Az, hogy a férfinak sikerült ilyen könnyen magához csalogatnia, részben a csábítás művészetében való jártasságának volt köszönhető, de nem ez volt az egész történet. Kíváncsi volt rá, és arra, hogy mit képvisel. Sidonie tudni akarta, milyen érzés a vadonban járni. Egész életében jó kislány volt, és ő volt a tiltott gyümölcs.

Aden magában mosolyogva, szorosan magához ölelte. Több mint készen állt arra, hogy megismertesse Sidonie-t azokkal a dolgokkal, amelyeket az éjszaka sötétjében művelnek. Csak reménykedett, hogy a lány készen áll arra, hogy milyen sötét tud lenni.