Prológus - 1. Fejezet

 

Aden

 

A nő bosszút akart állni.

Egy vámpírt talált, aki a szenvedély legsötétebb bugyraiba sodorta...

 

A férfi melegsége a még mindig meztelen hátán... a bőrének friss szappanillata. Aden karja átnyúlt a lány felett, és leemelt egy korbácsot a kampójáról. Bőrből volt, világosbarna szarvasbőrből, ami megtévesztően puha külsőt kölcsönzött a többszörös ágainak.

Aden végighúzta a puha szarvasbőrt a nő meztelen bőrén, akinek lélegzete egyenetlen lett, és a szíve mérföldes sebességgel vert percenként. De nem félt.

Aden a füléhez eresztette a száját.

– Tudod, mit gondoltam, amikor először megláttalak, Sidonie?

Sid megpróbált valami okosat kitalálni, valamit, ami megtörné az elviselhetetlen erotikus feszültséget, ami a helyére fagyasztotta. De csak némán rázta a fejét.

– Arra gondoltam, milyen szépen mutatna a sápadt bőröd az ostor alatt – duruzsolta, miközben végigsimította a korbácsot a lány testén.

Figyelmeztetés nélkül a levegőbe csattintotta a korbácsot, hagyva, hogy a lány érezze a szarvasbőr legapróbb csókját a combján. Aden addig csökkentette a köztük lévő kis távolságot, amíg a teste egy vonalban nem került a nőével. Sid lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a feje a férfi vállára essen.

A férfi ajka a nyakára zárult, és a lány felnyúlt, ujjait Aden tarkójára fonta, simogatta, magához szorította.

– Hadd mutassam meg neked, Sidonie! – A hangja mély volt, magával ragadó... ellenállhatatlan.

– Igen – zihálta a lány.

 

Prológus

 

Fordította: Szilvi

 

Chicago, IL

Sidonie Reid erősen szorította a biztonsági övet, a nejlon bevágott az ujjaiba, miközben a mentőautó dudálások és kerékcsikorgások hangjai között átrobogott egy kereszteződésen. Annyira nagy volt a zaj. A sziréna folyamatos támadásként hatott a fülére. A rádióból hangok szűrődtek ki – a diszpécser, a többi sofőr, a kórházak.

Ablakok nem voltak, és ha lettek volna is, nem lett volna képes értelmezni. Meg sem próbálta. Minden energiáját a hordágyra szíjazott, sápadt nőre összpontosította, aki az életéért küzdött. Erősebben megszorította Janey kezét, azt akarta, hogy küzdjön, hogy tudja, nincs egyedül, hogy van itt valaki, aki törődik vele, aki tudja, mi történt valójában. Nem azt, hogy minek látszik, hanem azt, hogy mi történt.

– Asszonyom, el kell engednie a kezét! – A mentős hangja határozott és professzionális volt. Janey csak egy újabb beteg volt számára, a kábítószer elleni háború újabb áldozata. Vezetékek be, tűk ki, vérnyomásmérő felpumpálása, adatok rögzítése. Folyamatosan mozgásban volt, és bár Sid tudta, hogy Janey életének megmentésén dolgozik, és hogy meg kell tartania ezt az egy lépés érzelmi távolságot, hogy elvégezze a munkáját, a lány nehezményezte a tárgyilagosságát.

Janey nem csak egy újabb drogos volt. Azért haldoklott, mert valaki a halálát akarta, és senkit sem érdekelt. Senkit, kivéve Sidet, és ki volt ő? Hazudott a rendőrségnek, és azt mondta, hogy családtag, de az igazság az volt, hogy Sid azt sem tudta, hogy Janey-nek van-e családja. Nem tudta a születésnapját, a kedvenc dalát, azt sem tudta, hogy Janey-e egyáltalán az igazi neve. Sid csak annyit tudott biztosan, hogy valaki ezt tette. Valaki beleszúrta azt a tűt Janey vénájába, halálos adag tiszta heroint küldött egyenes úton a szívébe. Valaki el akarta tüntetni Janey-t az útból, holtan akarta látni, és ez Sid hibája volt. Ezt ő hozta a barátnője életébe. Semmi mást, csak a halált.

– El kell engednie! – ismételte meg a mentős, ezúttal határozottabban.

– Sajnálom – mondta Sid, hagyta, hogy Janey ernyedt ujjai visszahulljanak a hordágyra, előre hajolva a térde fölé, olyan közel került a barátjához, amennyire csak tudott, anélkül, hogy hozzáért volna. – Sajnálom, Janey! – suttogta. Érezte, hogy forró könnyek gördülnek le az arcán, és nem próbálta megállítani őket.

A mentős felpillantott. – Ez az első túladagolása? Tudja, milyen drogokat szedett?

– Semmi drogot sem használt – erősködött Sid.

A mentős szánakozó pillantást vetett rá.

– Nézze, hölgyem! Túladagolta magát valamivel, valószínűleg heroinnal, és tudnom kell, hogy van-e még valami más is benne. Nem tesz neki jót azzal, ha úgy tesz, mintha nem lenne drogos!

– Nem is az! Valaki más tette ezt.

Orvosi riasztók harsantak fel, elnyomva a sziréna vijjogását, miközben befordultak egy újabb kanyarba.

– Húzódjon hátra! – parancsolta a mentős szigorúan, majd letépte Janey mellkasáról a lepedőt, felfedve apró, halvány mellét, és ó, mennyire utálta volna ezt a barátnője. Valami égett szag töltötte meg Sid orrlyukait, miközben a mentős megpróbálta Janey szívét újra életre kelteni, a lány háta ívben felemelkedett a hordágyról. A mentős káromkodott, amikor a monitor továbbra sem mutatott mást, csak lapos vonalat, majd kinyílt a mentőautó ajtaja, és Janey eltűnt, átvitték a dupla ajtón, körülvéve olyan férfiakkal és nőkkel, akik valószínűleg minden este láttak ilyen eseteket. Csak egy újabb drogos túladagolása.

De Janey nem volt drogos. Valaki megölte, hogy üzenetet küldjön. Nos, az üzenet megkapva. De Sid nem hátrált meg. Ki akarta deríteni, ki tette ezt, és meg akarta fizettetni vele.

 

Első fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Hat hónappal később

 

Sid körbepillantott a zsúfolt bálteremben, és küzdött a késztetés ellen, hogy megcsípje magát. Megcsinálta. Valóban ott állt az észak-amerikai kontinens legerősebb vámpírjai között, miközben arról döntöttek, ki lesz a Középnyugat következő vámpírlordja.

Ő volt az első, aki elismerte, hogy nem tudja pontosan, mit jelent ez, nem ismerte a terület határait, vagy azt, hogy egy ilyen vámpírnak milyen hatalma van. De amit tudott, az elég volt. Ennek a versenynek a győztese – és azzal sem volt teljesen tisztában, hogy miféle versenyről van szó – fogja Chicagót uralni. Ez azt is jelentette, hogy ő lesz az, aki átveszi a gyeplőt a fehér rabszolga-kereskedő körben, amelyet a régi vámpírlord, Klemens irányított a halála előtt közel húsz éven át ebből a városból. És ez olyasmi volt, amiről Sid tudott. Az egész elmúlt évet, de különösen a Janey halála óta eltelt hat hónapot azzal töltötte, hogy Chicago szexkereskedelemmel való kapcsolatáról kutatott és írt történeteket.

Látszólag a sorozatot a szülővárosa újságjának írta, az egyetlen komoly újságírói munka egy olyan lapban, amely inkább arról volt ismert, hogy a középiskolai kosárlabdacsapat villásreggelijéről tudósított. A város Chicago egyik távoli külvárosa volt, egy előkelő közösség, amely mindent megtett, hogy Mayberryre hasonlítson, kivéve az ingatlanértékeket és a divatérzéket. A történetei gyakran arra késztették a kis öregasszonyokat, hogy megállítsák az utcán, és megdorgálják, amiért olyan rondaságokról tudósított, amelyek elől menekülve költöztek a külvárosba. Nem tudott volna valami szépet találni, amiről írhatott volna? De Sidet nem érdekelte a szép. Változást akart elérni, és mivel az apja tulajdonában volt az újság... nos, lehet, hogy utálta a gondolatot, hogy kihasználja az apja pénzét, de ha ez volt az egyetlen módja, hogy megírja a történetet, akkor ezt tette.

Mert Chicago nem csak egy kényelmes piactér volt a rabszolgák számára. Ami ezt a bizonyos emberkereskedő hálózatot illeti, a város volt az Egyesült Államok többi része felé vezető csomópont. Ha leállítaná a chicagói műveletet, kiiktatná az azt működtető vámpírokat, megszakítaná az egész ellátási láncot. És Sid ezt akarta, hogy leállítsák őket. Nem volt olyan naiv ahhoz, hogy azt higgye, ezzel véget ér a probléma. Amíg létezik kereslet a szexrabszolgákra, addig valaki elő fog állni az utánpótlással. De a chicagói vezeték leállítása komoly csapást mérne az emberkereskedőkre, és ez egy jó első lépés volt.

Ez egyúttal egy nagyon veszélyes lépés is volt. Az emberkereskedők szinte bármit megtennének, hogy megakadályozzák, hogy leleplezze undorító, de rendkívül jövedelmező üzletüket. Ezt a nehezebb úton tanulta meg, bár Janey volt az, aki megfizette az árát. Janey egyike volt ezeknek a rabszolgáknak, de szerencsésebb volt, mint a legtöbbjük. Amikor a gazdája úgy döntött, hogy nincs többé szüksége rá, adott neki száz dollárt, és kidobta egy sarkon.

De Janey nem maradt a sarkon. Talált egy menhelyet és egy programot. Elhagyta az utcát, szakmát szerzett, és pincérnőként dolgozott, amikor Sid egy este véletlenül éppen abban az étteremben állt meg. És amikor megtudta, hogy Sid mi után nyomoz, Janey felajánlotta, hogy segít. Ami a halálát okozta.

A rabszolgatartók nem mertek közvetlenül Sid után menni; az apjának túl sok pénze és befolyása volt. Sid halála bevonná a rendőrséget és a sajtót is, igazi nyomozást indítva el. De Janey-é nem. Az ő halála Sid kivételével mindenki számára szinte észrevétlen maradt.

És bár Janey halála nem változtatta meg Sid véleményét a csúnya igazság feltárásáról, meggyőzte arról, hogy megpróbáljon a rendőrséghez fordulni. Minden szívességet igénybe vett, bedobta a családja nevét, de a végén már a rendőrök sem fogadták a hívásait, és nem válaszoltak az üzeneteire. Fontosabb bűntényeket kellett megoldaniuk, olyanokat, amelyeknek amerikai áldozatai voltak, pénzes, magas rangú áldozatok. A rabszolgatartók hálójába keveredett nők névtelen, arctalan külföldiek voltak, és mire az Egyesült Államokba érkeztek, a legtöbbjük reménytelenül heroinfüggő volt. Történetüket a drogok általános problémája alá temették, és senkit sem érdekelt egy újabb heroinfüggő, vagy az, hogyan vált azzá.

Sidnek szüksége volt egy nagy dobásra, valami olyanra, amit senki sem tudott figyelmen kívül hagyni, és a vámpír szempont volt az. Elhatározta, hogy bármit megtesz, hogy közel kerüljön egy nagymenő vámpírhoz, hogy a sztorija belülről jöjjön. A vámpíroknak vérre volt szükségük, és Sidnek rengeteg vére volt. Csak találkoznia kellett a megfelelő vámpírral. A múltbeli tapasztalatok megtanították neki, hogy bármelyik férfi figyelmét fel tudja kelteni, akit csak szemügyre vesz, és egy hímnemű vámpír nem különbözhetett annyira bármelyik másik férfitól, nem igaz?

Egy kis kutatás elvezette Claudia Dresnerhez, az Illinois-i Egyetem szociológiaprofesszorához, aki könyvet írt a vámpírokról. Dresner kinevezett professzor volt, így nem lehetett kirúgni a témaválasztása miatt, de ez nem jelentette azt, hogy a kollégái tisztelték volna a munkáját. Sid megértő és érdeklődő fülekkel állt a professzor rendelkezésére, és eközben rengeteg információt szerzett a vámpírokról, többek között az úgynevezett vérházak létezéséről, egy olyan helyről, ahová a vámpírcsoportok és a leendő vámpírok jártak, hogy elvegyüljenek az igazi vámpírokkal, és úgymond felkínálják a vérüket. Egy Chicago méretű városban több is volt, de Dresner professzor elvitte őt a hatalom központjához legközelebbi klubba, ahol ragaszkodott hozzá, hogy Sid találkozhat azzal a fajta vámpírral, aki eljuttathatja a csúcsig. Dresner csak az első alkalommal kísérte el, de rámutatott néhány lehetőségre. Nem magukra a nagyfiúkra, hanem olyan vámpírokra, akik hozzáférést tudnának biztosítani neki a nagyfiúkhoz, olyan vámpírok, akik elég erősek ahhoz, hogy eljussanak egészen a csúcsig.

Sid kiváló tanítványa volt, és a jutalma a mellette álló vámpír volt, aki kiharcolt neki egy meghívást erre a legmagasabb szintű vámpírgálára. Travisnek hívták, és ha más körülmények között találkozott volna vele, nem látott volna benne mást, mint egy laza szörfös fickót, aki valahogyan Chicagóba került. Alig több mint 180 centi magas, karcsú, izmos teste egy úszóé volt, és az egyenruhaként viselt fekete póló jobb ujja alatt egy törzsi tetoválás éles szélei látszottak. És a szélhámos attitűd alatt meglepően kedves fickó volt.

– Izgalmas, mi, bébi? – Trav túl közel állt hozzá, a teste folyamatosan a lány fenekét súrolta, miközben ide-oda billegett. Ha valaki izgatott volt, az Travis volt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki most találkozik először a szuperhősével. Vagy az, vagy egy kutya egy szaftos húsdarabbal, amiért aggódott, hogy bármelyik pillanatban ellophatja egy sokkal nagyobb kutya. Sajnos, így Sid lett a hús. És ő nem volt senki vacsorája, legalábbis még nem. Sikerült elkerülnie, hogy Travis ténylegesen igyon belőle, bár szükség esetén hajlandó lett volna odáig is elmenni. És volt egy olyan érzése, hogy amikor legközelebb találkozik vele, Trav fizetséget fog kérni azért, hogy elhozta ma este ide, de legalább egyelőre lekerült az étlapról.

– Szóval – mondta Sid, és egy oldalazó lépéssel elhúzódott Trav ideges rángatózásától. – Van ötleted, ki fogja megnyerni ezt a dolgot?

– Persze, nem kérdés. Látod ott azt a nagydarab fickót?

– Sok nagydarab fickót látok, Trav. Csak mutasd meg nekem!

– Hű, remek ötlet! Ezek a fickók úgy pumpálják az adrenalint, mint díjbokszolók a kokaint, de én csak szegezzem az ujjamat a kedvedért a terem legrosszabb fickójára. A hamvaimat majd felszedheted később.

– Ne dramatizálj! Legalább tudnál valamilyen nyomot adni?

– Ő az, aki ott áll egyedül, ital nélkül a kezében.

Sid a tömeget fürkészte a Travis által mutatott irányban, és elkeseredetten kifújta a levegőt. A kurva életbe, a legtöbb vámpír itt egyedül állt. A kevésbé drámai pillanataiban, Travis szerint a mai este arról szólt, hogy a versenyzők megmutassák az erejüket, olyasmi, mint amikor az állatok agresszív feromonokat bocsátanak ki költés idején, vagy valami ilyesmi. Sid úgy gondolta, nem fog sokáig tartani, amíg az egyik fickó előrántja a farkát, és elkezd permetezni mindent, amit lát. A mentális képtől felkuncogott, de a nevetés elhalt a torkában, amikor a tekintete a férfira esett.

Ó, igen. Travnek igaza volt. Egyedül állt. De az egyedülléte több volt, mint fizikai elkülönülés, egy láthatatlan fal volt, amely megakadályozta, hogy bárki túl közel kerüljön hozzá, egy erőtér, amely azt sugallta, hogy takarodj a picsába tőlem!

– Hogy hívják? – suttogta, attól tartva, hogy a férfi valahogy meghallja a szoba másik végéből.

– Aden – szolgáltatta az információt Travis, és a hangja halk volt, áhítattal átitatott... és valami mással. Imádat?

– Ismered őt?

A férfi bólintott. – Igen. Úgy értem, nem vagyunk haverok vagy ilyesmi, de... ő az igazi.

– Szeretnék megismerkedni vele.

Travis felnevetett. – Persze!

– Komolyan mondom – mondta, és megrántotta a férfi kezét. – Mutass be!

A férfi megvonta a vállát. – Mutatkozz be, bébi! Csak legyél biztos benne, hogy tudod, mit csinálsz.

Sid erősebben szorította Travis ujjait, bár hogy azért, hogy ne mozduljon, vagy azért, hogy magával rántsa a férfit, nem tudta volna megmondani. Akárhogy is, nem számított, mert Travnek saját akarata volt, és ő egy vámpír volt. Nem ment sehová, ahová nem akart. Kiszabadította az ujjait.

– Ezúttal magadra vagy utalva – mondta –, de fogadj el egy tanácsot valakitől, aki tudja... légy udvarias!

A lány rosszallóan nézett. – Én mindig udvarias vagyok!

– Sid, mit súg most a megérzésed? Légy őszinte!

A lány meglepetten pillantott rá. Ez sokkal komolyabb volt, mint amilyennek Travist valaha is látta, és ez arra késztette, hogy lenyelje a nyelve hegyén lévő gúnyos választ, és inkább az igazat mondja. – A zsigereim félnek tőle.

– Okos zsigereid vannak. Beszélj vele, ha akarsz, de hallgass a zsigereidre, és figyelj oda, mit mondasz!

Sid ingerülten összeszorította az ajkait, majd gyorsan csücsörített, nem akarta tönkretenni a rúzsát. Utálta, hogy a külsejét használja az esze helyett, de fontos volt az első benyomás, ezért minden fegyverét bevetette. Azon kapta magát, hogy elgondolkodik azon, hogy elrohan a mosdóba egy gyors sminkellenőrzésre, de elvetette ezt az ötletet, mert gyávaságnak látta. Ez volt az, amire várt, amiért az elmúlt hónapokban dolgozott, egy esély, hogy találkozzon valakivel, aki megváltoztathatja a dolgokat. És ha tényleg ez az Aden lesz a következő vámpírlord, nem engedhette meg magának, hogy elszúrja.

Mély levegőt vett, és elindult a helyiség másik végébe. Kerülő úton indult, ember és vámpír gálalátogatók csoportjától csoportjáig haladt, meg-megállva néhány percre, és úgy téve, mintha bekapcsolódna a beszélgetésbe, majd továbbment. És mindvégig szemmel tartotta a célpontját, tanulmányozta őt.

Ahogy Travnek is mondta, sok nagydarab fickó volt a teremben. És nem csak nagyok, hanem szokatlanul jóképűek is. Dresner professzor felvetette azt az elméletet, hogy az, amit ő vámpírszimbiótának nevezett – az a valami, ami egy közönséges embert vámpírrá változtat –, a saját túlélése érdekében számos élettani változást hajt végre a gazdatesten. A legnyilvánvalóbb változások az új vámpír vérszükséglete és a napfénytől való idegenkedése voltak. De voltak további, finomabb változások is, amelyek az idő múlásával történtek, olyan dolgok, amelyek a vámpírokat jobb vadászokká tették, vonzóbbá tették őket az emberi zsákmányuk számára. A professzor szerint a vámpírok idővel szebbek lettek, mert minél tovább voltak vámpírok, annál több ideje volt a szimbiótának, hogy dolgozzon rajtuk.

Sid nem tudta, hogy ez igaz-e vagy sem, de azt tudta, hogy pokolian sok gyönyörű férfi volt itt. Túl sok ahhoz, hogy ez véletlenszerű legyen.

De még a jóképű férfiakkal teli helyiségben is kiemelkedett Aden. Gyönyörű volt és vad, egy szelídíthetetlen vadállat, aki szmokingot öltött az éjszakára. Ez az udvariasságnak egy vékony burkolata volt, amely alig tudta visszafogni a vadságát, miközben ragadozó tekintetével az egybegyűlteket fürkészte, egyetlen lélegzetvételnyire attól, hogy kitépje valakinek a torkát.

Elfordította a tekintetét, majd vissza, és észrevette, hogy a férfi őt figyeli. Gyorsan elkapta a tekintetét, de nem előbb, minthogy látta volna, hogy a férfi nem vette a fáradságot, hogy ugyanezt tegye. A fickó rezzenéstelenül bámulta, a szemei olyan sötétek voltak, hogy először azt hitte, feketék. De aztán a fény pont megfelelően esett rá, és a lány rájött, hogy a legmélyebb sötétkék, sűrű, fekete szempillákkal, amelyek minden lusta pislogáskor kacérkodtak a férfi markáns arccsontjaival. Hullámos haja ugyanolyan fekete volt, mint a szempillái, egy kicsit túl hosszú, és a hivatalos ing merev fehér gallérja fölött göndörödött. Szexi szája volt, telt és puhának tűnő, de a tiszta érzékiségtől megmentette egy csipetnyi kegyetlenség, amely apró mosolyra billentette az ajkát, miközben figyelte a nő közeledését.

Sid megtette az utolsó néhány lépést közöttük, és most, hogy közelebb került hozzá, megdöbbenve megállt, hogy milyen nagy is valójában. Nem csak magas volt, bár jóval meghaladta a 180 centit, hanem széles vállakkal és domború mellkassal rendelkezett, amely a dizájner szmoking alatt rengeteg izomtömeget sejtetett.

Vett egy nagy levegőt, és előresiklott.

– Lord Aden – köszöntötte a férfit, barátságos, de tiszteletteljes üdvözléssel.

A férfi felvonta egyik szemöldökét válaszul. Sid várta, hogy a férfi többet tegyen, hogy mondjon valamit, bármit. Hogy megkérdezze, honnan tudja a nevét, ha mást nem is. De a szemöldök volt az egyetlen reakció, amit kapott.

Sid hanyagul megvonta a vállát. – Megcsinálom a házimat, mint bármelyik riporter – mondta, úgy téve, mintha a férfi valójában feltette volna a kérdést. – Megkérdeztem a forrásaimat, melyik vámpír a legesélyesebb arra, hogy megnyerje ezt a... akárhogy is hívják – mondta, és a vámpírok gyülekezetére mutatott. – És az Ön neve volt az egyetlen, aki felmerült.

A férfi egy pillanatig még nézte a nőt, mielőtt a tekintete a tipikus férfi válaszra váltott, és egy gyors, lábujjhegytől mellkasig tartó pásztázást végzett, kezdve a Louboutin körömcipőjével – túl hideg a chicagói télhez –, majd felfelé haladva a selyembe öltözött lábakon, végig a rövid, testhez tapadó selyemszoknyán, a csupasz vállakon és karokon, és egy gúnyos pillantással befejezve a mandaringalléron, amely olyan magas volt, hogy majdnem az álláig ért.

– Mit tehetek önért, Ms. Reid? – kérdezte a férfi, a hangja mély morgás volt, amitől a lány szíve még azelőtt felgyorsult, hogy feldolgozta volna, amit mondott.

A nő szeme a férfi arcára villant. – Honnan tudja...

A férfi felnevetett, és ez nem vidám hang volt.

– Három hétig játszadozott Travis-szel, hogy bejusson erre a partira. Három évtizeddel azelőtt alkottam meg, hogy Ön megszületett volna. Tényleg azt hiszi, hogy az engedélyem nélkül elhozna magával egy embert? Én is megcsinálom a házi feladatomat, édesem!

– Nem tudtam, hogy ő...

– Ez nyilvánvaló. Nos, miért van itt? Gondolom, nem a buli miatt – tette hozzá, szemügyre véve a lány nem túl finom gallérválasztását.

– Nem – mondta gyorsan a lány. – Én nem... – Épp azt akarta mondani, hogy nem játszik vámpírkörökben, hogy ő senkinek sem az eledele, de valami a férfi szemében elhallgattatta. Megdermedt a tekintet alatt, hirtelen tudatára ébredt minden egyes lélegzetvételnek, ami ki- és bemegy a tüdejéből, a mellkasában dobogó szívének, amíg biztos volt benne, hogy a férfi látja, ahogy az a második bőrként szűk ruhája alatt dobog. Idegesen az ajkába harapott, és Aden félig lehunyt tekintete egyre nehezebb lett. Istenem, de gyönyörű volt. Csak egy pillanatra elgondolkodott azon, milyen lehet egy olyan valakivel ágyba bújni, mint ő. Egy hatalmas vámpírral. Szexi, vad, fékezhetetlen. Egy kép villant át az agyán, amint a meztelen Aden alatta fekszik, izmai megfeszülnek, erős kezei a csípőjére szorulnak, és minden egyes felfelé irányuló lökésnél mélyen a combjai közé csapódik, miközben ő tehetetlenül vonaglik a férfi fölött.

És ráébredt, hogy a teste máris reagál a látomásra. Forróság gyűlt össze a combjai között, pontosan ott, ahol elképzelte, hogy a férfi belé hatol, és félt lenézni, mert attól tartott, hogy a mellbimbói láthatóan megduzzadva figyelmet követelnek.

Ideges pillantást vetett Adenre, és látta, hogy érzéki szája egyik sarka lassan felfelé görbül, mintha tudná, mire gondol, mit érez a teste. Erőt véve magán kiszorította az ilyen gondolatokat a fejéből. Nem állt szándékában egyetlen vámpír bűvkörébe sem kerülni, még kevésbé egy olyan veszélyes vámpíréba, mint Aden.

– Mit is mondott? – bökdöste önelégülten.

Sid gonoszul egy szép, hegyes karóra vágyott.

– Ha Ön a következő vámpírlord – mondta céltudatosan –, akkor szeretnék találkozni Önnel! Olyan dolgok történnek ebben a városban, emberiség elleni bűnök, amelyekről talán nem is tud.

A férfi a homlokát ráncolta. – Mint például?

– Ez nem a megfelelő hely, Lord Aden. De csak, hogy tudja: rabszolgasorba taszították és megölték egy barátomat, és szándékomban áll leleplezni minden...

A férfi tekintete megkeményedett, a csábítás minden csöppje eltűnt egy pillanat alatt.

– Holnap este eljön az irodámba! – Belenyúlt a belső zsebébe, és elővett egy vastag, fehér névjegykártyát, végigforgatva az ujjai között, miközben a lány felé nyújtotta.

Sid nem fogadta jól a parancsokat, főleg nem durva, de szexi vámpíroktól. A zsigeri reakciója az volt, hogy megmondja neki, hogy dugja fel, de az hülyeség lett volna. És a hülyeség nem tartozott a hibái közé. Ez volt az, amit akart – egy privát találkozót Középnyugat következő vámpírlordjával –, és a férfi ezt ajánlotta neki. Oké, szóval nagyjából megparancsolta neki, hogy jelenjen meg, de nem akart a szemantikáról vitatkozni, amikor a belső utat, amire szüksége volt, tálcán kínálták neki. Vagy ebben az esetben egy névjegykártyát.

Elvette a lapocskát. Egy cím és egy telefonszám volt rajta, semmi más.

– Ezen nincs név. Honnan tudjam, hogy kié ez az iroda?

A férfi ismét felvonta a szemöldökét. – Mert épp most adtam át a kártyát – mondta lassan, mintha egy idiótához beszélne. – Legyen ott holnap este két órával napnyugta után!

– Mi van, ha nem tudom, mikor van napnyugta? – kérdezte, csak hogy ellenszenves legyen. Pontosan tudta, mikor van naplemente. Az elmúlt hónapokban naponta ellenőrizte, mióta elhatározta, hogy megpróbál bejutni a vámpírtársadalomba.

– Akkor nézze meg az apja újságjában! – mondta türelmetlenül, bizonyítva, hogy sokkal többet tud róla, mint ő a férfiról.

A lány épp próbált kitalálni egy megfelelő visszavágást, amikor a férfi hirtelen átvetette a tekintetét a lány feje fölött, és kurtán bólintott valakinek. Sid megpördült, de bárkinek is jelzett, túl messze volt ahhoz, hogy azonosítani tudja. Elkezdett visszafordulni, és majdnem beleütközött Adenbe. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy stabilizálja a lányt, és egyik nagy kezének ujjait a csípője fölé görbítette.

Kihasználva a helyzetet, a férfi közelebb hajolt, és ajkát közvetlenül a lány füle mellé tapasztotta.

– Vegyen fel valami megfelelőbb ruhát holnap este, Ms. Reid! Meglehetősen kedvelem a vörös hajúakat.

Sid felszisszent a merészségére, de a férfi már el is tűnt, könnyedén sétált át a zsúfolt termen, az út varázslatos módon tisztult meg előtte. A lány figyelte, ahogy távolodik, a magassága és a termete miatt könnyen követhető volt, amíg nem csatlakozott a férfiak és nők egy kis csoportjához, akik külön álltak a többiektől. Addig bámult, amíg Travis ismét mellé nem lépett.

– Igazam volt? – kérdezte.

– Pontosan miben is? – kérdezte szétszórtan.

– Adennel kapcsolatban. Ő lesz az igazi, nem gondolod?

A lány már nyitotta a száját, hogy azt mondja, fogalma sincs, nincs alapja, hogy megítéljen ilyesmit. De aztán összevonta a szemöldökét.

– Nem tudom – mondta őszintén. – De azt hiszem, igazad lehet.

Travis büszkén elvigyorodott. – Látod azokat a fickókat ott? – kérdezte, és a kis csoport felé biccentett, amelyhez most már Aden is csatlakozott. – Az egyik ott hátul, úgy néz ki, mint egy gazdag Wall Street-i vezető? Az Raphael, valószínűleg a bolygó legerősebb vámpírja. A két hozzá legközelebb álló pedig Lucas és Duncan, de ők ott mindannyian vámpírlordok, Sidonie. Az igaziak.

– És a nők? – kérdezte, különösen a magas, fekete hajú nőt figyelve, aki úgy nézett ki, mint egy modell egy hosszú ujjú Stella McCartney ruhában, amely mindent eltakart, de még így is pokolian kihívóan nézett ki. A nő széles mosollyal üdvözölte Adent, és Sidbe a tiszta irigység nemkívánatos szúrása hasított. Elfintorodott a saját reakciójára. Mit érdekelte, ha Aden egy másik nővel kufircolt? Nem éppen most győzte meg magát arról, hogy nem érdekli sem ő, sem más vámpír?

– Az alacsony és gömbölyded, sötét hajú valójában Sophia. Ő a kanadai területek ura, és az egyetlen nő a Tanácsban. A többi nő ember. Aki most Adennel beszélget, az Cynthia Leighton, Raphael párja. A többiek nevét nem tudom, de mindannyian a lordok párjai. Szóval ne aggódj, ők messze nem tartoznak Adenhez!

Sid meglepett pillantást vetett rá. – Engem ez nem érdekel – mondta, és visszafordult, hogy figyelje, ahogy Aden a Leighton nővel beszélget. – Ez számomra egyszerűen csak munka.

– Aha! Nos, akkor mi lenne, ha mi ketten csinálnánk egy kis saját üzletet?

A nő odapillantott, és kétszer is felkapta a fejét, amikor meglátta a férfi agyarait teljes valójukban.

– Ez nem az én asztalom, Trav. Már mondtam neked.

– Hé, ne kopogd le, amíg...

– Nézd, értékelem, hogy elhoztál ide, meg minden, de ez nem fog megtörténni!

– Oké – mondta egyetértően. Annyira egyetértően, hogy a lány gyanította, hogy végig Aden utasítására cselekedett, hogy a férfi nem is igazán várta el tőle, hogy beadja a derekát. A gondolatra ráncok jelentek meg a homlokán.

– Nem hibáztathatsz egy férfit, ha próbálkozik! – mondta Trav. – De én most elvegyülök. Rengeteg készséges hús van itt ma este. Viszlát, bébi!

A lány integetett neki egy kicsit, örült, hogy a férfi megkönnyíti a dolgát, még akkor is, ha gyanította, hogy manipulálták. Még egy utolsó pillantást vetett a bálteremre, de Aden és a többiek már eltűntek. Sóhajtott, és a kezében tartott névjegykártyára pillantott. Óvatosnak kell lennie vele. Aden nem Travis volt, és volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgát.

 

 

Aden tiszteletteljes meghajlást mutatott Raphaelnek, majd megfordult, és céltudatosan eltűnt a tömegben. Semmi feltűnést keltő nem volt a Raphaellel való interakciójában ma este, semmi sem utalt arra, hogy ő vagy bármelyik lord előnyben részesítené Adent a többi jelölttel szemben. Ugyanakkor a vámpírok esetében semmi sem volt mindig az, aminek látszott, és tudta, hogy a pletykafészkek máris tele vannak a hatalmas vámpírlordokkal való titkos találkozókról szóló pusmogásokkal. Tudta, mert ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy elinduljanak a pletykák. Adennek nem volt kétsége afelől, hogy egyedül is könnyedén le tudná győzni az ellenfeleit, de sosem ártott, ha az esélyeket a maga javára tömörítette azzal, hogy az ellenségei aggódtak az erőteljes barátok miatt.

Visszahúzódott az árnyékba, hogy jobban figyelhesse a tömeget. Tisztában volt azzal, hogy milyen hatással van az emberekre, még a vámpírokra is. A mérete és a viselkedése még a vámpír természetéből fakadó hatalmi aura nélkül is félelmetes volt. Ezt gyakran használta nagy hatásfokkal, de volt, amikor el kellett tűnnie. És a vámpír természete ezzel is megajándékozta: a képességgel, hogy sötétségbe burkolózzon és elrejtőzzön az árnyékban.

Elkapta a rézszínű haj villanását, és félig lehunyt szemmel figyelte, ahogy Sidonie Reid utat tör magának a zsúfolt teremben. A ruhája szűkebb volt, mint amihez valószínűleg szokott. Öntudatlanul is csábítóvá tette a lépteit, kihangsúlyozva a selymes combok siklását, a csípőjének ringását a szép, izmos lábak felett. Több fej is megfordult, hogy kövesse a lépteit, vámpírok orrlyukai kitágultak, ahogy elhaladt mellettük, megérezve a finom bőr alatt a vérének illatát. Feltűnő szépségű volt, nem klasszikus, de egyedi, kristálykék szemekkel és göndör, vörös hajtömeggel, amely művészien omlott a hátára. Pénzben és kiváltságokban nevelkedett, és ez meglátszott azon az arrogáns feltételezésén, hogy biztonságban van ebben a ragadozókkal teli helyiségben.

Az igazság az volt, hogy a vérét már régen megkóstolták volna, ha ő nem parancsolja másképp. A nőnek szerencséje volt, hogy Travis volt az, akihez információért fordult abban a vérházban. Trav a legjobban tudott hülyeséget színlelni, de a kócos szőke külső mögött számító elme rejtőzött. Amint Trav rájött, hogy ki ő, felhívta Adent, és Sidonie Reid sorsa eldőlt.

A lány a kijárat felé vette az irányt, nem lévén tudatában annak, hogy milyen hatással van az áthaladása. Mohón figyelő tekintetek követték, de elfordultak, amikor Aden előbukkant az árnyékból, hogy kifejezze igényét rá. Sidonie azért jött ide ma este, hogy elcsábítsa őt, mert azt hitte, ezzel hatalmat szerezhet. De még sokat kell tanulnia. Magában elmosolyodott, előre várva a másnap esti találkozást vele.

Tényleg szerette a vörös hajúakat. Halovány bőrük annyira szépen mutatott a szempillák alatt.