2.-3.-4.-5. Fejezet

 

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Aden gyorsan lépkedett a szálloda folyosóin. A ma esti munkája véget ért. Innentől kezdve a verseny többnyire gerilla stílusú lesből támadásra épült, bár néhányan talán a régi iskolát követik, és hivatalos kihívásokat fognak intézni. Egyetlen lényeges szabály volt, mégpedig az, hogy nem lehetett emberi jelenlét, vagy áldozatok. Amíg nem maradtak holttestek, amelyeket az emberek megtalálhattak volna, addig kicsi volt az esélye a véletlen felfedezésnek, és ha véletlenül emberek botlottak bele egy kihívás-csatába, a résztvevők voltak felelősek az emberek emlékezetének törléséért. Bárki, aki nem teljesítette ezt a kötelességet, a Tanács együttes haragjával nézett szembe, ami sokkal rosszabb sors volt, mint amit bármelyik kihívó jelenthetett volna.

Aden hadnagya, Sebastien, lépett elő az egyik mellékfolyosóról, és csatlakozott hozzá, a kijárat felé tartva. Bastien majdnem olyan magas volt, mint Aden, és ugyanolyan sötét bőrű. Ízig-vérig harcos volt, a Francia Idegenlégió egykori tisztje, aki még mindig viselte a légió jelképét, a hétlángú gránátot, és színeit egy tetoválásban a bal alkarján.

Adennek négy vámpírja volt, akik az atyjuknak hívták őt, de Bastien volt az első, aki még azelőtt átváltozott, hogy elhagyta volna Európát. Aden úrnője, a nő, aki vámpírrá tette őt, évtizedekkel korábban felmentette a szolgálatából, de amikor megérkezett Amerikába, és találkozott Lucas-szal, tudta, hogy ő egy olyan úr, akit szívesen szolgálhat. Aden tehát esküt tett Lucas-nak, és Lucas nemcsak azt engedélyezte, hogy Bastien továbbra is Adenhez legyen kötve, hanem egy lépéssel tovább ment, és arra bátorította Adent, hogy készítsen több saját gyermeket. Ezt az ajándékot Aden soha nem fogja elfelejteni, hisz ez bizonyította Lucas bizalmát Adenben – hogy az hűséges, és nem jelent veszélyt a mesterére. De egyben szilárd bizonyítéka volt Lucas hitének is, hogy Aden nagyobb dolgokra hivatott. Mert ahhoz, hogy valaki elérje egy vámpírlord magasztos pozícióját, saját gyermekekre volt szüksége, akikre támaszkodhatott mind a hűség, mind a nyers hatalom tekintetében. Ha erőteljes vámpírok között került sor párbajra, a saját gyermekek ereje néha mindent eldönthetett a világon.

– Van valami hír? – kérdezte Aden Sebastient.

– A szokásos pletykák, Atyám. Rengeteg pletyka kering Magdáról és arról, hogyan halt meg, bár úgy tűnik, senki sem tekintette őt komoly vetélytársnak. A kedvenc pletykám az, hogy Lucas azért ölte meg, hogy előmozdítsa az ügyedet.

– Mintha az utamban állt volna!

– Pontosan. Úgy becsülöm, hogy azoknak a fele, akik ezt a bizonyos fantáziát terjesztik, reggelre eltűnik.

– Önként?

– Néhányan. De másoknak tartósabb lesz a távozása. A gyengébb kihívók úgy próbálják növelni az önbizalmukat, hogy egymást ölik meg.

– Lenyűgöző. Van valaki, aki miatt aggódnom kell?

– Ezen a szinten nem. Egy pillanat, Atyám! – Bastien Aden elé lépett, és kinyomta a rakodódokkokhoz vezető nehéz ajtót, ahol a limuzinjuknak várakoznia kellett volna.

A többi versenyző közül néhányan a csillogásra törekedtek, úgy érkeztek és távoztak a szálloda feljárójáról, mint valami rocksztárok. Kitudódott a hír – vagy inkább valamelyik ostoba szándékosan terjesztette el –, hogy nagy vámpírtalálkozó lesz a szállodában, és valódi paparazzók várakoznak a bejárat előtt. Aden a fejét csóválta. A legkevésbé sem akarta, hogy a képe bekerüljön egy pletykalapba.

– Készen állunk, Atyám – mondta Bastien, és kinyitotta az ajtót.

Aden megállás nélkül haladt át a rakodódokkhoz, üdvözölve a hideg levegő fuvallatát a szálloda folyosóinak fülledt hőségét követően. A dokk ilyenkor este, vagy inkább hajnalban, üres volt. Majdnem hajnali három óra volt, a vámpírok számára koradélután, de a legtöbb ember számára az éjszaka vége. Néhány óra múlva a dokkon már nagy lesz a nyüzsgés, de most csendes volt, és ami még fontosabb, kihalt.

Aden egyik másik gyermeke, Freddy, vezette ma este a limuzint. Éppen kiszállt a járműből, és kinyitotta a hátsó utasajtót, amikor két terepjáró kanyarodott be dübörögve a sarkon.

– Atyám? – Bastien sürgető, de visszafogott hangon szólalt meg, amikor a terepjárók megindultak, hogy bekerítsék őket.

– Harcolunk – mondta Aden nyugodtan, már az érkező vámpírokat szondázva, mérlegelte az erejüket az övével szemben... és súlyosan hiányosnak találta őket. – Nincs senki, aki árthatna nekünk.

Bastien gonosz vigyort villantott rá, részben azért, mert érzékelte atyjának hangjában a csalódottságot a minden bizonnyal könnyű győzelem miatt. De Bastien vigyorának másik része azért volt, mert vérszomjas harcos volt, aki szerette a jó harcot. Vagy bármilyen küzdelmet, igazából.

Freddy benyúlt a limuzinba, és egyik kezével odadobott Bastiennek egy Heckler & Koch MP5-ös géppisztolyt, míg a másikkal lőni kezdett, és az MP5-öse már azelőtt halált és pusztítást köpött, hogy a támadó vámpíroknak többre lett volna lehetőségük, mint hogy felemeljék a fegyverüket. Átvetődött a limuzin motorházteteje felett, hogy Aden mellé érjen, és elfoglalta a pozícióját atyja előtt, miközben a limuzin páncélozott karosszériájának védelmébe terelte.

– Nem hiszem el, hogy fegyverekkel jönnek, uram – szólt Freddy, és vidám nevetése áthatolt a lövéseken, úgy hangzott, mint egy őrült kacarászása. Adennek volt egy perce, hogy elgondolkodjon azon, hogy a két legközelebbi tanácsadója mindketten olyanok, akiket az óhazában berserkereknek neveztek volna, de aztán a fegyverek elhallgattak, és a terepjáró ajtaja kinyílva egy ismerős alakot mutatott.

– Stig Lakanen – mondta Aden, azonosítva a legerősebbet a jelenlegi ellenfelek közül, bár ez nem mondott sokat. Stig jelenléte megmagyarázta a fegyverek választását. A legtöbb vámpír kerülte a fegyverek használatát. Zajosak voltak, és felkeltették az emberi hatóságok figyelmét. Természetesen Stig jelenléte magyarázta a lövések hirtelen hiányát is. Nem akarta megkockáztatni, hogy megölje a sajátjai egy eltévedt golyója. Valószínűleg azt remélte, hogy váratlanul éri majd Adent, hogy fegyverrel támad, azt remélve, hogy meggyengíti őt azzal, hogy egy meglepetésszerű első csapással megöli a gyerekeit.

Kár, hogy ez nem jött be neki.

– Nem tart sokáig – mondta Aden a vámpírjainak, le sem véve a szemét Stigről. – Intézzétek el a többieket, ahogy akarjátok, de gyorsan! Ma este fontosabb dolgom is van.

Kettős vigyor fogadta a döntését, amikor Freddy és Bastien vidám buzgalommal szállt szembe az ellenséggel, késekkel és öklökkel. Aden figyelmen kívül hagyta a csatájukat, bízva az emberei képességeiben, hogy elvégzik a munkát. Ehelyett e rosszul kitalált rajtaütés vezetőjére összpontosított, aki az egyik terepjáró mögött bújt el, és percről percre aggódóbbnak látszott. Stig Lakanen Lucas egyik gyermeke volt. A szokásos tartózkodási helye Minneapolis volt, ahol a legjobb esetben is csak rangidős harcos volt. Pokolian esélytelen volt Aden ellen egy szemtől szembe harcban, és óvatos tartása jelezte, hogy ezt ő is tudta. Sajnos, ha egyszer megtörtént a kihívás, nem lehetett visszavonni.

Aden odasétált a kihívóhoz, jobban érdekelte, hogy ez a dolog véget érjen, mint hogy az időt pózoló baromságokra pazarolja. Ők ketten álltak szemben egymással, és úgy tűnt, egyikük sem figyel a mögöttük zajló vérontásra.

– Mi a fene, Stig? – kérdezte Aden, szemügyre véve a vámpír hosszú, zsíros haját. – Még zuhanyozni sem tudtál a nagy gálára?

– Baszódj meg! – vicsorogta a szőke vámpír. – Fogd be, vagy kussolj!

– Ennyire vágysz a halálra?

– Baszódj meg duplán!

– Te tényleg nem vagy az esetem, és nekem máshol kell lennem. – Aden figyelmeztetés nélkül támadt, erejének egy csapásával a terepjáróhoz szorította Stiget, és hagyta, hogy az elégedettség puszta mosolya húzódjon az ajkára, amikor Stig szeme meglepetten elkerekedett.

– Nem tudom, ki vett rá erre, Stiggy – mondta, a másik vámpír által utált becenevet használva. – De ki fogom deríteni! Mondd el, ki volt az, és megkönnyítem ezt számodra!

– Ba…

Aden lecsapott rá az erejének egy második ütésével, és olyan erővel csapott a másik mellkasába, hogy összezúzta a bordáit. Stig felzihált, miközben erőlködve próbált levegőt venni a már nem működő tüdejével. Aden érezte, ahogy a másik küzd, hogy összeszedje az erejét, hogy visszavágjon.

– Még egy esély, Stig! Spórolj meg nekem egy kis időt, mondd el, ki vett rá erre, és megkönnyítem a dolgodat!

Stig szemei tágra nyíltak a hitetlenségtől, véresek voltak az elpattant hajszálerektől, miközben lassan fuldoklott. Adenre meredt, és Aden látta, ahogy az arckifejezésére költöznek a könyörgés első jelei. De Adenben nem volt könyörület. Stig már azelőtt tudta, mi ez a játék, mielőtt csatlakozott volna hozzá. Vagyis tudnia kellett volna.

– A nevét, Stig!

A másik vámpír szája kinyílt, az ajkai mozogtak, ahogy megpróbált egy szót formálni. Beszélni nehéz volt úgy, hogy nem kapott levegőt, de a fogai végül összeszorultak egy szisszenő levegő körül, ami egy név volt. „Silas”.

Aden meglepődés nélkül bólintott. Stig egy utolsó esdeklésként az öklét Aden csuklója köré szorította, de Aden nem tudott kegyelmet adni. Megígérte, hogy megkönnyíti a dolgát. Ennyit meg is tett, de nem többet. Jobb kezét kinyújtva egyenesen Stig mellkasába csapott az öklével, és megragadta a szívét. A szerv egyszer megdobbant a tenyerében, és Aden szórakozottan elmosolyodott az érzésen, mielőtt összezárult az ökle, és addig szorította, amíg az ujjai között át nem csúszott az izom és vér masszája.

Stig utolsó kiáltása csendült a fülében, amikor még egyszer összpontosította az erejét, lángra lobbantva a szívet, ami nem lett más, mint hamu, és a hóba hullott a ruhák és a porhalomhoz, ami Stig Lakanen volt.

Aden összeütögette a kezét, és undorodva megrázta a fejét. Micsoda pazarlás. Stig nem a legélesebb kés volt a fiókban, de tökéletesen jó harcos volt. Silas felbuzdította, és Aden után küldte, jól tudva, hogy Stig meg fog halni. Talán abban reménykedett, hogy okozhat legalább némi kárt. De vajon Silas tényleg azt hitte, hogy Stig Lakanen képes lenne érdemben gyengíteni Adent?

– Atyám?

Bastien hangjára megfordult, és tudatára ébredt a körülötte lévő csendnek. Felemelte a tekintetét, és gyorsan megtalálta Freddyt, aki a szmokingját bőségesen összepiszkító vér ellenére is vidáman tisztelgett neki.

– Freddy? – szólalt meg Aden a vért szemlélve.

– A legtöbbje az ellenségeié volt, Atyám. Mire az irodába érünk, meggyógyulok.

Aden bólintott. – Hívj valakit, hogy szabaduljon meg ezektől a terepjáróktól! – mondta, a támadók két terepjárójára mutatva.

– Már megtörtént – mondta Bastien a háta mögül. – Azonnal indulnunk kellene, uram, a biztonság kedvéért!

Aden tudta, mire gondol. Silas áldozati bárányként használta fel Stiget, nagyon is valószínű, hogy meggyengítse Adent egy valódi támadás előtt, amely bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Mindannyian beültek a limuzinba, hogy eljussanak a közelben lévő hatemeletes épülethez, ahol Aden két hónappal ezelőtt felállította a főhadiszállását. Elegáns, vegyes használatú épület volt, sok lakótársa otthoni irodaként használta a teret. A biztonsága is kiváló volt, bár Aden saját biztonsági intézkedésekkel egészítette ki a felső két emeletet, különösen mivel ő és a vámpírjai a nappali órákat az irodák melletti lakóhelyiségekben töltötték.

A legfontosabb, hogy a hatodik emeleti lakosztályt nem lehetett közvetlenül megközelíteni az előcsarnokból. Az ember a főlifttel felment az ötödik emeletre, onnan pedig egy magánlifttel folytatta. Aden egyik irodája vagy lakrésze sem volt az ötödik emeleten. Kizárólag a nappali őrök kontingense foglalta el, akik közül sokan ott laktak.

Aden limuzinja már az irodája felé tartott, amikor a telefon bejövő hívást jelzett.

– Uram – vette fel Aden, felismerve Lucas számát.

– Már nem sokáig, barátom – mondta Lucas, burkoltan utalva a kihívásra. – Szóval... – folytatta –, Stig?

– Igen. Sajnálom!

Lucas hallhatóan felsóhajtott.

– A harctéri képességei miatt választottam őt, nem az IQ-ja miatt. Bár azt nem jósoltam volna, hogy a területre fog menni.

– Valaki felbuzdította, majd elküldte meghalni.

– Silas?

– Valószínűleg. Ezt ő is elismerte, mielőtt meghalt. Lehetne egy csel része, gondolom, de nem tulajdonítanék Silas-nek ekkora befolyást.

– Stig mindig hajlandó volt engedelmeskedni a parancsoknak. Ez is része annak, ami jó harcossá tette.

– De miért állt be Silas mellé?

– Silas volt a parancsnoka annak idején. Jól bánik a pengével.

– Silas vagy Stig?

– Igazából mindkettő, de én inkább Stigre gondoltam.

– Akkor talán az erősségeivel kellett volna jönnie. Az emberei MP5-ösökkel lövöldözve szálltak ki.

– Ostobák! Ó, nos, előre és felfelé. Maradj életben, barátom! Az igazi csata még előttünk áll.

– Úgy tervezem, uram.

Aden elgondolkodva tette vissza a telefont a zsebébe.

– Bastien, szeretném, ha minél előbb megerősítést kapnék Silas érintettségéről. Tudnom kell, hogy van-e még egy játékos odakint. Ha valaki elég ravasz ahhoz, hogy Stiget mindkettőnk ellen felhasználja, tudnom kell, ki az, mielőtt mi is olyan halottak leszünk, mint Stig.

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Viseljen valami alkalmasabbat, Ms. Reid! – dünnyögte Sidonie gúnyosan Aden hozzá intézett búcsúszavait. A hangját elmélyítette, hogy jobban utánozza a vámpír dübörgő basszusát a továbbiakban. – Eléggé kedvelem a vörös hajúakat. – A lány fintorogva tűnődött, vajon mi a fenére gondolt ezzel az utolsó megjegyzéssel, gyanakvó természete nem engedte elhinni, hogy a férfi egyszerűen csak a színét csodálta.

A homlokán elmélyültek a ráncok, miközben a teljes alakos tükörre meredt. Vagyis nem is annyira a tükörre, amely antik és meglehetősen szép volt, hanem a saját tükörképére, amely... nem volt az. A hajának nem volt jó napja, mindenfelé szállt, és karikás volt a szeme, hála a vámpírokkal töltött több hetes éjszakai együttléteknek. Egyébként sem volt igazán reggeli ember, inkább déli, általában későn feküdt és sokáig aludt. De nagy különbség volt a késői lefekvés között és az egész átkozott éjszaka fennmaradni között.

Nem mintha törődött volna az alváshiányos külsejével, legalábbis nem túlzottan. A vére ugyanolyan ízű lesz, akár fáradt volt, akár nem. Fintora az estére választott pulóvere kivágott nyakára irányult. El akarta csábítani Adent, a basáskodó bunkót, de nem akart kiakasztani egy mindezt-megkóstolhatod-táblát. Mégis, a pulóvert a csábítás szándékával választotta, és valóban tökéletesen illett rá. Kiemelte az alakját, amelynek megőrzéséért keményen megdolgozott, és az égetett arany szín kiemelte a hajának rézszínét. Mivel kasmírból készült, nem fog elállni a fekete gyapjúnadrágjától. Csak az a nyakkivágás volt a probléma.

Megcsörrent a telefonja, és a lány elfordult a tükörtől, felkapta, megnézte a hívásazonosítót, majd elkomorult, amikor nem az a hívás volt, amire várt. Mégis felvette.

– Szia, Will! – mondta.

– Szia, Sid! Menjünk el holnap vacsorázni!

– A városban leszel? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényt, hogy a férfi persze, hogy a városban lesz, különben miért hívná meg vacsorázni?

– Reggel érkezek, és szombatig maradok – mondta Will vidáman. Nem szólt rá a hülye kérdés miatt, de hát amúgy sem tette volna. William W. Englehart őszintén kedves fickó volt. A fickó, akiről a szülei azt feltételezték, hogy egyszer majd a férje lesz. Valamikor régen Sid is így gondolta. Jóképű és sármos volt, és kiváló karrierlehetőségekkel rendelkezett. Figyelmes szerető és kiváló vacsoratárs volt. A tökéletes pasi listáján minden megfelelő négyzetben pipa volt.

Mindössze egy dolog hiányzott. A szenvedély. Sid nem szerette őt. Legalábbis nem úgy.

– Nem vagyok biztos a vacsorában – mondta most a lány. – Rengeteget dolgozom éjszaka. Mit szólnál inkább a szerdai ebédhez?

– Még mindig a nagy sztorin dolgozol? – Valaki mástól talán gúnyosnak hangzott volna a kérdés, de Willtől nem.

– Igen. De azért haladok.

– Jó neked. Ez egy randi. Szerdán ebéd, és talán később rábeszélhetlek egy vacsorára.

Ez volt a másik dolog Willben. Ő sem szerette őt így, de több mint hajlandó lett volna feleségül venni, mert egyetértett a szüleikkel. Kiváló párosítás lennének, és ő bevette ezt az egész dinasztikus házassági elképzelést. A lehangolóbb pillanataiban néha elképzelte a közös jövőjüket, amelyben mindketten diszkréten megtalálják a vágyott szenvedélyt a házasságon kívül, és egyiküket sem érdekli, amíg az egyetlen gyerek – és persze, lesz gyerek is – kétségkívül a hitvesi ágyból származik.

Sid felsóhajtott. – Hívj fel szerda reggel! Megbeszéljük a helyet és az időpontot – mondta neki. A telefonja bejövő hívást jelzett. Megnézte az azonosítót. Végre, gondolta magában, és próbálta visszatartani a megkönnyebbülést a hangjából, amikor azt mondta Willnek: – Ezt fel kell vennem! Akkor majd találkozunk, oké?

– Rendben. Akkor, viszlát!

Rendben. Ez volt Will dióhéjban.

Félrelökve minden gondolatot Willről és a szüleik esküvői terveiről, átkattintott Dresner professzor bejövő hívására. Már órákkal ezelőtt felhívta a professzort, azt remélve, hogy tippeket kaphat, hogyan tudná a legjobban elérni a céljait ma este Adennel. Már majdnem lemondott arról, hogy időben visszahívják a nagydarab vámpírral való találkozója előtt.

– Dresner professzor – vette fel a telefont. – Köszönöm, hogy visszahívott!

– Nagyon sajnálom, Sidonie! Egy esküvőn voltam. Valójában a szertartás előtt mindenkit megkértek, hogy kapcsolja ki a telefonját. Pont úgy, ahogy a filmekben szokták, bár az esküvő sajnos sokkal kevésbé volt szórakoztató. De mit tehetek érted?

– Tegnap este találkoztam Adennel – mondta izgatottan. – Ő is azok közül való, akikről mesélt, nem igaz? Akik Ön szerint a legesélyesebbek arra, hogy megnyerjék az egész kihívást?

– Aden, igen. Egy a féltucatnyi közül, de biztosan versenyben van. Szóval találkoztál vele?

Sid izgatottan bólintott. – Nem volt időnk sokkal többre, mint számot cserélni, de meghívott, hogy találkozzunk ma este az irodájában. És ezért hívtam fel Önt. Tudnom kell, hogy mi a legjobb megközelítés. Csábítsam el? Vagy inkább professzionálisan közelítsem meg? És mi a helyzet a ruhákkal? Attól félek, ha túl sok bőrt mutatok, nem fog komolyan venni. De ha...

– Sid, Sid – mondta Dresner nevetve. – Túlgondolod ezt az egészet! Először is tudnom kell, mennyire gondolod komolyan. Meddig vagy hajlandó elmenni?

– Megteszem, amit kell – mondta Sid eltökélten.

– Akkor rendben. Mindent bele kell adnod, és csábításhoz kell öltöznöd. Meg kell értened, hogy a legtöbb vámpír egyetlen dolgot akar az emberektől, vagy amire szüksége van, az a vér. És ez duplán igaz az igazán hatalmasakra, akik közül sokan annyira eltávolodtak az emberi gyökereiktől, hogy már alig tekintenek minket érzőnek.

Sid felnyögött.

– Figyelmeztettelek, hogy mire lehet szükség, amikor először indultál el ezen az úton.

– Tudom – sóhajtotta Sid. – És ne aggódjon! Megteszem, ami szükséges. Lehet, hogy utálom, de megteszem.

– Ez a helyes szellem. Sajnálom, Sid, de ha nincs más, a lábam megöl, és forró fürdő hívogat.

– Ó, hát persze! Nagyon köszönöm, hogy visszahívott, és a tanácsot is. Igazán nagyra értékelem, hogy időt szakított rám.

– Egyáltalán nem bánom. Ez az egyik legérdekesebb dolog, amit mostanában csináltam. Tudod, az akadémia nem csak izgalom és kaland.

Sid kötelességtudóan felnevetett, bár fogalma sem volt, hogy a nő mire gondolt. Arra célzott, hogy az akadémia néha izgalmas? Ez nem tűnt valószínűnek, különösen a szociológia tanszéken nem, de mindenféle elképzelhető, feltételezte.

– Oké – mondta Sid, kikerülve az egész izgalom kérdését. – Jó fürdést, és majd tájékoztatom, hogy mi lett belőle.

A telefont az ágyra dobta, aztán megfordult, hogy szembenézzen a tükörből rá meredő valósággal. Vajon elég szexi volt a ruhája? A fenébe! Kilépett a magassarkú cipőjéből, és kigombolta a gyapjúnadrágot, majd a szekrényéhez lépett, miközben végig arra gondolt, hogy bizonyára elmebeteg lehet. Kibaszottul hideg volt odakint, ő pedig itt cserélte le a harisnyáját és a gyapjúnadrágját selyemharisnyára és szoknyára.

Káromkodva igazgatta a szűk szoknyát a csípőjén, és azt kívánta, bárcsak bárki más lenne a célpontja, nem pedig egy vámpír. Bár el kellett ismernie, hogy a szoknya jobban nézett ki. És bármely más környezetben a pulóver szerénynek számított volna. Nem volt dekoltázs. Csak a nyaka volt teljes egészében látható. De hát egy vámpírt kellett elcsábítania, és ha Aden együttműködését akarta, akkor az ő játékát kellett játszania. Nem azt mondta Dresnernek, hogy bármit megtesz, hogy bosszút álljon Janey haláláért? Nos, bármi is legyen az, épp most vált szükségessé, hogy egy kis bőrt villantson.

És ha ez azt is jelentette, hogy engedi Adent beleharapni, ami majdnem biztos, hogy meg fog történni?

Figyelmen kívül hagyta a gondolat által keltett izgalmi hullámot, és azt mondta magának, hogy a mellbimbói azért hegyesedtek ki, mert hideg huzat volt a szobában. Elvégre ez Chicago volt, és a szél szinte állandóan az ablakoknak csapódott.

– Rendben, ennyi! – mondta a tükörképének. – Szedd össze magad, Sid!

De azért jobban érezte magát, miután magára húzta hosszú, gyapjúkabátját egy meleg sállal együtt. Talán Aden irodájában is hideg lesz. Talán lesz ürügye, hogy a sálat magán tartsa.

 

 

– Megérkezett Sidonie Reid, uram.

Aden megfordította a székét, amelyből a chicagói égboltot tanulmányozta elmélkedve, és Bastien szórakozó arckifejezését figyelte.

– Sálat visel – magyarázta Bastien.

– Vezesd be! – mondta Aden. – És Bastien – tette hozzá, mielőtt a hadnagya kinyitotta volna az ajtót –, tekerd fel a fűtést!

Elvigyorodott. – Máris, uram!

Aden hátradőlt, és nem fáradt azzal, hogy felálljon, amikor Sidonie bevonult az irodájába. Mert ezt tette. Vonult, elszántan vonva össze a szemöldökét, és szorítva egymáshoz egy fintorba a telt ajkait. Vajon észrevette, hogy az elszántsága, hogy ellenáll a férfi csábításának, csak még ellenállhatatlanabbá teszi őt? Hogy a dacossága nyílt kihívás volt a férfi, mint csúcsragadozó dominanciája ellen? Magában elmosolyodott, és azon gondolkodott, hányféleképpen tudna megbirkózni a lány szándékos provokációjával, és meg is fog birkózni vele. De ez nem jelentette azt, hogy előbb ne játszhatna vele.

– Ms. Reid – mondta lustán –, elkésett.

A lány meglepetten pislogott, és Aden azon tűnődött, vajon arra számított-e, hogy rögtön ráveti magát, amint belép az ajtón.

– Ez... Nem sikerült taxit fogni, és túl hideg volt a gyalogláshoz. Várnom kellett...

– Telefonálnia kellett volna. Elküldtem volna a kocsimat.

A lány telt ajkai néma ó-ra nyíltak, mielőtt láthatóan összeszedte magát, és közelebb lépett a férfi asztalához. Aden meglepetésére levette a sálját, és lerázta a válláról a télikabátját. Így viszonzásul a férfi is meglepte őt, kihasználva vámpírsebességét, hogy mögé kerüljön, és úriembert játszva segítsen neki a kabátjával, majd átdobva a kanapé fölött, a távoli falhoz hajította.

A lány ijedten zihált fel, és meglepett pillantást vetett rá a válla fölött. A pillantás gyorsan ingerültséggé változott, amikor meglátta Aden elégedett mosolyát. De a férfi mosolya csak szélesebb lett, amikor meglátta a pulóver nyakkivágása által szabadon hagyott halvány bőr elegáns vonalát.

Jól játszik, Ms. Reid, gondolta magában. Valóban jól játszik.

– Szép ez a pulóver – jegyezte meg, és élvezte a bók következtében keletkező vörösséget a lány arcán. Ilyen bőrrel nehezen leplezheti az érzelmeit. Nem mintha neki látható bizonyítékra lett volna szüksége az ilyesmiről. A lány lüktető pulzusa és kalapáló szíve, kellemes illata sokkal többről árulkodott neki, mint a pírja. De azért mégis értékelte a szépségét.

– Köszönöm – mondta a lány, és a valódi idegesség első jelét mutatta, mióta belépett a szobába. Szemügyre vette a férfi íróasztala előtti székeket, de láthatóan nem tudta, hogy egyszerűen leüljön-e, vagy előbb megkérdezze, nem bánja-e.

Mivel Aden nem akarta, hogy az íróasztal közöttük álljon, odalépett, és a lapos ablakfelület felé mutatott, ahol a chicagói égboltot most néhány szeszélyes hópehely díszítette, amelyeket vadul dobált a folyton fújó szél.

– Ön Chicagóban él, Ms. Reid? – Tudta, hogy a lány itt lakik, de nem tudta, hogy ezt tekinti-e otthonának, és hallani akarta, mit fog mondani.

– Szólítson Sidonie-nek! – válaszolta udvariasan, és odalépett mellé az ablakhoz. – A családi ház a távoli külvárosban van. Annyira távoli, hogy aligha nevezhető annak, de már majdnem egy éve a városban élek, miközben a legújabb sztorimhoz kutatok. De ezt valószínűleg már mind tudja Ön is.

Aden elismerően lehajtotta a fejét.

– Igaz, de te riporter vagy, szóval érted az udvarias fikciót, hogy úgy teszel, mintha még nem nyomoztál volna valaki után, akivel most találkozol először.

A lány ránézett, és egy félmosolyt villantott rá. Ez volt az első igazi mosoly, amit tőle kapott.

– Touché – mondta. – De te sokkal többet tudsz rólam, mint én rólad. Téged nehéz leellenőrizni, Lord Aden.

– Még nem vagyok lord, Sidonie.

– Nem?

A férfi megfordult, és türelmes pillantást vetett rá.

– Említettem, hogy Travis hozzám tartozik? Egészen biztos vagyok benne, hogy elmagyarázta neked a folyamatot. Mert azt mondtam neki.

A nő kék szemei elkerekedtek. – Végig tudtad, hogy ki vagyok?

– Travis sejtette, hogy valami nincs rendben. Nem éppen vagy az a tipikus vérrajongó, és ő sokkal okosabb, mint amilyennek néha látszani akar.

– Akkor miért hagytad, hogy meghívjon a nagy buliba?

Aden megvonta a vállát. – Nagyon eltökélt voltál, én pedig kíváncsi voltam. Mit akarsz valójában, Sidonie? – A férfi kinyújtotta az egyik ujját, hogy végigsimítson a nő kulcscsontjának finom ívén, elég közel hajolva hozzá, hogy beszívja a vérének édes illatát. A lány megborzongott, és a férfi megérezte a félelmét. A nőt is felizgatta a férfi, vagy talán egyszerűen csak a gondolat, hogy iszik belőle egy vámpír. De ott volt benne a félelem. És ez sokkal izgatóbb volt számára, mint bármilyen szexuális kíváncsiság.

Mégis, nem lett volna jó, ha játszik a lány vágyaival. Ez nem egy vérház volt, ő pedig nem valami vérszomjtól vezérelt idióta volt.

Oldalra csúsztatta az ujját, mintha le akarná rántani a pulóverét, lecsupaszítva ezzel a vállát, de aztán felemelte a kezét, és megfontoltan ellépett tőle. A lány mély levegőt vett, az arcán nyilvánvaló megdöbbenés jelent meg a férfi hirtelen távozása miatt.

– Még mindig nem mondtad el, miért vagy itt – mondta szórakozottan, miközben odébb lépett, hogy leüljön az íróasztala mögé. Lustán végigsimított a nadrágján, és kíváncsi pillantást vetett rá.

A lány még mindig az ablakoknál állt, a szíve hevesen dobogott, a légzése felgyorsult, miközben a férfira meredt. Hirtelen valami szikra gyúlt a szemében – talán szégyen, vagy akár düh, hogy a férfi csak úgy otthagyta őt, hogy leüljön.

Többször pislogott, aztán a torkához szorította a kezét, és azt mondta: – Azt hiszem... – Köhécselni kezdett, mire a férfi a szoba másik végében lévő bárpult felé mutatott.

– Van palackozott víz a hűtőben.

A nő hitetlenkedő pillantást vetett rá. Egy udvarias férfi hozott volna neki vizet, odakísérte volna egy székhez, mintha nem lenne teljesen képes arra, hogy odaültesse saját magát. De hát a férfi nem volt sem udvarias, sem férfi. Emellett nem bízott benne, hogy nem kóstolja meg a lányt... és még többet... ha újra hozzáér, úgyhogy jobb volt, ha tartja a távolságot. Ma este más dolgok jártak a fejében. A holnapi nap azonban teljesen más volt.

Figyelte, ahogy a lány a bárpulthoz sétál, csípője ringatózott a szűk szoknyájában. Lehajolt a kis hűtőszekrényhez, szépen megmutatva a szív alakú fenekét. Ó, igen. Ahogy Travis is mondta volna, ezt biztosan meg fogja tapogatni, mielőtt ennek az egésznek vége lenne.

A nő megfordult az üveggel a kezében, és Aden hagyta, hogy Sid rajtakapja, amint nézi. A szíve ismét felgyorsult, a férfi pedig lustán elmosolyodott, amitől a nő szíve csak még jobban felpörgött. A lány arca rózsaszínűvé vált, és a férfi elképzelte, ahogy a vér ugyanilyen gyorsan színezi a keze lenyomatát, miközben a nő az íróasztala fölé döntve bájosan könyörög neki a kielégülésért.

– Lord Aden! – rótta meg zihálva, mintha tudta volna, mire gondol a férfi. Ivott egy korty vizet, majd a hideg üveget túlhevült arcához szorította.

A férfi önelégült pillantást vetett rá, majd az íróasztala előtti két szék felé mutatott. – Foglalj helyet, Sidonie! Úgy tűnik, legyőztek.

A lány puha ajka ingerülten összeszorult, de csak rövid időre. Bármit is akart tőle, az fontos volt neki. Elég fontos ahhoz, hogy felkeresse, elég fontos ahhoz, hogy hajlandó volt elviselni, hogy a férfi játszadozik vele. És mégsem mondott Travisnek semmit, nyilvánvalóan nem volt hajlandó feladni a célját, amíg nem volt megfelelő közönsége. Érdekes.

Leült, keresztbe téve hosszú, sikamlós selyemharisnyás lábát. Aden szemrebbenés nélkül végigmérte a lányt, a lábától kezdve, majd át a mellkasán, végül pedig fel a nagyon is bosszús arckifejezéséig.

– Közös dolgunk van – mondta a lány kimérten.

– És mi lenne az a dolog? – kérdezte a férfi, hagyva, hogy látszódjon a kételkedése és szórakozása is.

– A néhai, sajnálatosan elhunyt Klemens drogdíler volt, és...

– Tisztában vagyok vele.

– De ez volt a legkevesebb...

Megcsörrent Aden telefonja, félbeszakítva a nő beszédét Klemens sokféle kicsapongásáról. Aden egyszerre volt megkönnyebbült és csalódott. Megkönnyebbült, mert tényleg nem volt kedve előadást tartani a drogok modern kultúrában tapasztalható gonoszságairól, és csalódott, mert jobbat várt Sidonie Reidtől. Csak azért vette a fáradságot, hogy elmondja neki azt, amit ő már egyébként is tudott? Hogy Klemens a jövedelme nagy részét különböző illegális tevékenységekből, köztük kábítószerekből szerezte? Milyen hétköznapi.

Felvette a telefont. – Bastien, mi az? – kérdezte, remélve, hogy valami érdemleges miatt hívta.

– Megtaláltuk Silast, uram.

– Szólj a többieknek! Azonnal indulunk.

Csalódottságra számított, de Sidonie tekintete inkább hitetlenkedő volt, mint bármi más. – Elmentek? – kérdezte.

– Hív a kötelesség – mondta hirtelen, nem érezve különösebb szükségét, hogy magyarázkodjon. – Elviszlek az autómmal...

– Ne – mondta gyorsan. – Majd hívok egy taxit. Ez most kihívás?

Aden már félúton volt az ajtó felé, de a lány kérdése miatt megállt, és rábámult. – Miért kérdezed ezt?

– Kíváncsiságból – ismerte be a lány vállat vonva. – Ez egy meglehetősen egyedi folyamat, amiről keveset tudunk. És nem éppen címlapsztori.

– Nem, nem az! – mondta Aden határozottan. – És szándékunkban áll, hogy ez így is maradjon.

– Nem áll szándékomban cikket írni a vámpírpolitika belső működéséről – forgatta Sid a szemét. – Nem ezért vagyok itt!

– Miért vagy itt?

– Mert Klemens piszkos ügyei miatt megölték az egyik barátomat.

– Bosszú? Klemens már halott. Nem sok mindent tehetsz már vele.

– De a többiek nem, azok, akik neki dolgoztak. Őket is el akarom pusztítani! Őket és az egész hálózatukat.

Aden bólintott, csak félig figyelt rá. A gondolatai már az előtte álló harcon jártak. Silas valószínűleg a legerősebb ellenfele volt ebben a kihívásban, és Aden nem engedhette meg magának, hogy elterelődjön a figyelme.

– Legyél itt holnap este! – mondta a nőnek, de nem azért, mert érdekelte a személyes drog elleni háborúja, hanem mert akarta őt. És mindig megkapta, amit akart. – Ugyanekkor – tette hozzá, és nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, megfelel-e a lánynak a dátum és az időpont.

Kezdett elfordulni, de aztán visszanézett, és végigsiklott a tekintete a lány nyakának csupasz bőrén, a szűk pulóveren és a tapadós szoknyán, a tűsarkú cipőn. És kivillantotta a fogait, amit egyesek talán mosolygásnak neveznének. – Tetszik a pulóver – mondta, majd újabb szó nélkül kisétált az irodából.

 

 

– A legarrogánsabb, legönteltebb, legarcátlanabb pasi, akit valaha is... – Sid csak annyi ideig tartott szünetet az Adent ócsárló halk szitkozódásában, hogy egy megnyugtató mosolyt villantson az épület portására, és udvariasan megkérje, hívjon neki egy taxit. Először meglepte, hogy Aden irodája Chicago Loop kerületében van. Régebbi épület volt, bár teljesen felújított, és a környék nagyon drága volt egy állítólag ideiglenes irodához, különösen, ha az iroda két teljes emeletet is elfoglalt. Nem mintha sokat látott volna az ötödik emeletből. Úgy tűnt, alig több, mint a magánlift átszállóhelye.

Újabb mosoly után bőséges borravalót adott a portásnak, majd beszállt a taxi hátsó ülésére, és azonnal elővette a mobiltelefonját.

– Sidonie – vette fel Dresner professzor a telefont, meglepettség fűszerezte a hangját. – Nem számítottam rá, hogy ma este hallok felőled. Aden lemondta a találkozót?

– Nem, azt hiszem, nevezhetnénk azt, ami köztünk volt, találkozónak, de nagyon nem kielégítőnek. Még sosem volt dolgom ilyen arrogáns...

Dresner nevetve szakította félbe. – Ó, kedvesem! Mind ilyenek, minél hatalmasabb a vámpír, annál arrogánsabb. És igen, gorombának tűnhetnek, bár nem vagyok benne biztos, hogy ők ezt így látják. Szerintem egyszerűen nincs idejük egy alacsonyabb rendű faj lassú gondolkodási folyamataira.

– Alacsonyabb… úgy érti, mi?

– Emberek, igen. Mostanra már biztosan rájöttél, hogy ők már nem tartják magukat embernek, hanem inkább valami felsőbbrendűnek, fejlettebbnek.

– És mégis szükségük van ránk, alacsonyabb rendűekre a túléléshez.

– Mint nekünk a marhákra és a csirkékre, kedvesem.

Sid elkomorult. Nem pontosan így gondolt erre, de nem is érdekelte különösebben. – Jót tenne neki, ha Klemens és a bűnszövetkezete helyett róla írnék cikket.

Dresner válasza azonnali és meglepően kimért volt. – Nem hiszem...

– Ne aggódjon! Ezt a kioktatást már megkaptam Adentől. Nem írunk cikkeket titkos vámpír dolgokról, vagy legalábbis nem a kihívásról, ami az egyetlen dolog, amit tudok róla.

– Nem – mondta Dresner, még mindig kissé kimérten, de láthatóan igyekezett változtatni rajta. – El tudnám képzelni, hogy ez nem tetszene neki. A vámpírok nagyon titokzatosak a társadalmukat illetően. Ezért is lepett meg annyira, hogy sikerült meghívást kapnod a kihívási gálájukra. Bár, ahogy már mondtam, az ilyen dolgokra nyilvánvaló okokból mindig meghívnak bizonyos számú vonzó embert.

– Igen, rengeteg ilyen ok húzódott meg a sarkokban, mire tegnap este eljöttem a buliból.

Dresner hangulata olyan gyorsan csapott át elragadtatott nevetésbe, hogy Sidnek megszédült a feje. – El tudom képzelni – kuncogott, és sokkal lányosabbnak hangzott, mint amilyennek lennie kellett volna.

Ez volt az egyik dolog, amit Sid meglehetősen kellemetlennek talált a jó professzorban. Nemcsak tanulmányozta a vámpírokat, de úgy tűnt, szerelmes is beléjük. És bár Dresner sosem mondta ezt, Sid meg volt győződve arról, hogy a vámpírszakértője nem egyszer „adományozott” már vért.

Sid összerezzent, amikor a professzor kacagása végül elhallgatott.

– Nos – mondta, kényelmetlenül érezve magát –, mindenesetre, ahogy mondtam, alig kezdtem bele elmondani Adennek, hogy miért vagyok ott, amikor egy Bastien nevű személy felhívta telefonon. Azt hiszem, az lehetett az asszisztense, az a fickó, aki várt a liftnél.

– A hadnagyára gondolsz, és ő sokkal fontosabb, mint gondolnád. A teljes neve Sebastien Dufort. A barátai Bastiennek hívják.

– Hadnagy, értem. Nem tudom, mit mondott, de Aden azt mondta neki, hogy azonnal indulnak, aztán kitessékelt onnan.

Dresner professzor olyan hangot adott ki, ami gyanúsan csalódottságnak hangzott. Talán Sid vámpírral-züllő kalandjairól szóló történeteket remélt? De amikor a professzor megszólalt, valami egészen mást kérdezett.

– Nem mondta, hogy hová megy?

– Nem – válaszolta Sid fanyarul. – Alig búcsúzott el tőle. De kifelé menet hallottam az egyik srácot telefonálni. Talán Bastient, nem tudom, de valami Silas-ről beszélt. Akármi is az.

– Nem mi, hanem ki – mondta Dresner szórakozottan. Volt egy kis szünet, amely alatt Sid hallotta, hogy a nő valamivel motoz a másik végén, aztán azt mondta: – Sajnálom, kedvesem, most kaptam egy üzenetet, és erre válaszolnom kell! Más időzóna, érted.

– Ó, persze! Nem akartam félbeszakítani. Egyébként Aden megkért, hogy holnap este menjek vissza – tulajdonképpen megparancsolta –, de felhívjam Önt?

– Kérlek, tedd meg! Utálok sietni, de tényleg mennem kell!

– Oké, majd beszélünk... – De már el is tűnt. Sid fintorogva nézte a telefont, aztán filozofikusan megvonta a vállát. Dresner fura pók volt, de hasznos. Sid eltette a mobilját, és azon tűnődött, vajon ki lehet az a Silas Aden számára, hogy ilyen hirtelen elsietett. És minél többet gondolkodott rajta, azon is elgondolkodott, miért változott meg Dresner egész viselkedése, amikor Sid megemlítette a Silas nevet. A professzor sokkal többet tudott a helyi vámpírokról, mint amennyit hajlandó volt elmondani, szinte mintha attól félt volna, hogy Sid lenyúlja a nagy sztoriját. Valójában Sid csak úgy tudta rávenni, hogy ennyi mindent elmondjon, hogy ellenszolgáltatásként „quid pro quo”[1]-t ígért. Sid mindent el fog mondani neki, ami történt, mindent, amit felfedezett, ha egyszer sikerül találkoznia a megfelelő vámpírral, cserébe Dresner elmondja neki, hogyan valósíthatja meg ezt a találkozást.

Sid elgondolkodott a lehetőségeken. Talán Dresner tudta, hol van ez a Silas. Talán Silas egy újabb kihívó volt, és Dresner azért sietett el, hogy ott legyen a két hatalmas vámpír közötti nagy leszámoláson.

Sid egy percig fontolgatta is, hogy visszahívja Dresnert, és megkéri, hogy elkísérhesse. De csak egy perc volt az egész. A professzort talán elragadtatta a vámpírok brutális természete, de Sid óvatosabb volt. Az a kevés, amit megtudott a vámpírokról, azt mondta neki, hogy egy ilyen szintű kihívás véres lesz. És Sidet jobban érdekelte, hogy a ma este folyó vér ne az övé legyen, mint az, hogy végignézzen egy nagy, véres vámpírleszámolást.

---

[1] Valamit valamiért

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Aden a vámpírjaival együtt átment a magánliftből a főliftbe. Ez a négy a saját gyermeke volt. Ha egyszer vámpírlord lesz belőle, ők alkotják majd a parancsnoki struktúrájának magját. Rájuk bízta az életét, és szó szerint a kezében tartotta az övékét. Úgy szerette őket, amit még magának is nehezen ismert be. Olyan régen megesküdött már arra, hogy ne is akarjon törődni bárki mással, hogy azt hitte volna, már elfelejtette, milyen érzés. A legmegdöbbentőbb dolog számára az volt, amikor több mint száz évvel ezelőtt megteremtette Sebastient, hogy milyen erős köteléket érzett az új vámpír iránt. Még akkor is azt feltételezte, hogy csak azért, mert Bastien volt az első. De minden egyes a vámpírok világába hozott új gyermekkel, a kötelékek mind szorosabbá váltak mindannyiuk számára.

Ez a valóság majdnem eltántorította attól, hogy vámpírlord legyen, a gondolat, hogy az a sok vámpír, százak, talán ezrek, várják majd az életüket tőle. Annyi szív dobog majd az ő szívével egy ütemben, annyi kötelék fogja egyre szorosabban kötni.

De a természetéből fakadt, hogy hatalomra vágyott. Bármi is volt az, ami vámpírrá tette, egy vámpírlord hatalmával ajándékozta meg, és éppúgy nem tudott ellenállni ennek a hatalomnak, mint a vérszomjának. És ma este egy újabb lépést fog tenni e cél felé.

Silas Klemens gyermeke volt, minden jel szerint a halott lord egyik kedvence. Klemens sok túlélő vámpírja – figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy csak azért maradtak életben, mert Lucas védelmet nyújtott nekik az atyjuk halála után – most Silasre tekintett, mint a következő urukra. Ez még nagyobb kihívássá tette Aden számára, és azt jelentette, hogy Silasnél sokkal többeket kell megölnie, mielőtt az uralma biztonságossá válna.

De Aden sosem riadt vissza a haláltól. Néhány ember megérdemelte a halált. Mások pedig, mint Silas, a saját útjukat választva, a halál útjába állították magukat. Vagy Adenébe, ami általában ugyanez volt.

– Bastien, kaptunk megerősítést Silas hollétéről?

– Igen, uram. A forrásunk másodszor is telefonált, hogy megerősítse, Silas egy vérházban van a West Loopon.

Aden a homlokát ráncolta. – Az egy nyilvános klub, nem? Hány emberrel lesz dolgunk?

– A klubnak van egy különterme, uram – szolgáltatta az információt Travis. – Ott fogjuk megtalálni Silast és azokat az embereket, akiket kiválasztottak az éjszakára. Nem lehet több néhánynál, ha már túljutottunk a főtermen.

– Ismered a klub alaprajzát?

– Igen, uram. Van egy vázlatos rajz a telefonján.

Aden elővette a mobiltelefonját, és megnézte az ábrát. A klub egy volt raktárépületben volt, és az alaprajz egyszerű volt.

– Rendben, bemegyünk elöl, és egyenesen a hátsó helyiségbe megyünk. Silasnek lehet, hogy van egy figyelője, de ez nem fog számítani. Egyébként sem tudjuk eltitkolni a belépésünket. Ha már bent vagyunk, nem ejtünk foglyokat. Feltételezhető, hogy Silasnek több harcosa lesz, mint mi öten, de az erő és a képességek többet számítanak, mint a számok. Nem kegyelmezünk, uraim! Silas emberei közül senki sem hagyhatja el élve azt a helyiséget! Silasszel én magam fogok foglalkozni.

Mormogó egyetértések kórusa fogadta a parancsát, majd a lift leért a földszintre, és átsiklottak az előcsarnokon, majd ki a chicagói utcára. Hideg éjszaka volt, és az a néhány járókelő, aki véletlenül arra járt, elhúzódott, amikor az öt elszánt férfi átnyomult az üvegajtókon át a járdaszegélynél várakozó hosszú terepjáróba.

Aden minden egyes a közelében lévő embert számba vett, menet közben kategorizálta és el is vetette őket. Rabszolgának született, de skót őseinek harcos vére folyt az ereiben. Ezek a genetikai adottságok a vámpír úrnője megbízásából tökéletesre csiszolódtak, mígnem kiváló harcos és briliáns stratéga lett belőle, a leghalálosabb fegyver az arzenáljában. És most ezek a képességek, ez a halálos elszántság teszi majd lehetővé, hogy Észak-Amerika következő vámpírlordja legyen.

Az út West Loopba és a felújított raktárba rövid volt. Klemens már jóval azelőtt létrehozta a vérházként működő raktárat, hogy Lucas keze által bekövetkezett volna a halála. Adennek csodálnia kellett Lucas erejét és fegyelmét, amire szüksége lehetett ahhoz, hogy ne csak a saját területét, hanem Klemens egész korábbi területét is ellenőrzése alatt tartsa. Különösen akkor, amikor legalábbis néhány vámpír nem fogadta el őt új uraként. Szerencsére a barátjának már nem kell sokáig cipelnie ezt a terhet.

Aden és csapata egy rövid utcányira parkolt a raktár bejáratától. Túl nagyok és túl feltűnőek voltak ahhoz, hogy észrevétlenül megközelítsék a helyet, akár gyalog, akár autóval, ezért Travis a legközelebbi parkolóhelyet foglalta el, amelyiken elfért a nagy terepjáró.

A klub előtt sorban álltak a leendő vendégek, mindegyikük alig várta, hogy vért adhasson annak a vámpírnak, aki hívogatóan görbítette az ujját. Aden az évek során rengeteg vérházban járt már. Ő és Lucas bezártak néhányat annak idején. De ez nem az ő választása a donorokra. Sokkal jobban szerette a bensőséges, két személyre szóló partit, olyasvalakivel, mint Sidonie Reid. Sőt, nemsokára ő és a bájos Sidonie meg is tartják ezt a partit. De előbb... ott volt Silas.

A klub zsúfolásig tele volt. Mivel raktárépület volt, magasan volt a mennyezet, durva téglafalakkal, és a padló hideg beton volt a bakancsa alatt. De nem volt több 185 négyzetméter téglalapnál, és a hátsó fal majdnem teljes hosszán végigfutott egy fényesen megvilágított bárpult.

Aden és a többiek utat törtek maguknak a tömegben, figyelmen kívül hagyva a vérrajongók elragadtatott visítását és az időnként tapogatózó kezeit. Néhány vámpír hangosan tiltakozott a hirtelen megjelenésük ellen, de gyorsan elhátráltak, amikor jól megnézték az újonnan érkezetteket. Elég gyorsan megtisztult előttük az út, ahogy a vámpírok eltűntek a tömegben, magukkal vonszolva emberi kísérőiket is.

– A privát helyiség, Atyám – súgta Bastien a fülébe, a hosszú bárpult egyik oldalán lévő széles fémajtó felé biccentetve. Minden fantáziát nélkülözve, élénkvörösre volt festve, de legalább a színe miatt könnyen észrevehető volt a sötét raktár gyér fényében.

Trav ért oda először az ajtóhoz. Egy közönséges fémkilincs volt rajta, amit kísérletképpen elfordított, és nyitva talált. Szkeptikus pillantást vetett Adenre. Hol volt a biztonság biztosítása ebben az állítólag privát helyiségben?

– Van bent egy előszoba? Egy második ajtó? – kérdezte Travistől, és a felfokozott hallásuk ellenére is kiabálnia kellett, hogy meghallják a zajban.

– Nem láttam ilyet, Atyám – kiáltotta vissza Trav.

Bastien Aden másik oldala mellé lépett. – Valami nincs rendben itt – mondta neki Aden. – Várnak minket.

Bastien felemelve a tekintetét, a szemébe nézett.

– Gondolja, hogy a forrásunk mindkét oldalra játszott?

– Talán. De most már túl késő. Ez nem változtat semmin, leszámítva, hogy most már tudjuk, hogy várnak ránk. Hülyeség tőlük. Őrt kellett volna hagyniuk az ajtónál. Készen állnak, uraim?

Kérdésére gonosz vigyor és bólogatás volt a válasz.

– Csináljuk!

Travis a jelzésére kirántotta az ajtót.

Négy az egyhez túlerőben voltak. Nem, javította ki magát Aden, öt az egyhez. És Silas sehol sem volt. Tipikus. Először a gyáva egy csapat hozzá nem értőt küldött, hogy csapjon le rá a hotel előtt, most meg ez. Silas képtelen elég bátorságot összeszedni ahhoz, hogy szemtől szembe kiálljon Aden ellen, de ő akar lenni a Középnyugat következő Lordja.

Ez nem fog megtörténni, de ez a leszámolás később majd be fog következni. Most Adennek a jelenlegi fenyegetéssel kellett foglalkoznia, életben kellett tartania a saját embereit. Mert Silas ide vagy oda, rengeteg ellenség volt itt, akik mind megpróbálták megölni őt és az övéit.

Aden az ellenséges vámpírok tömegébe gázolt, ereje jobbra-balra villant, dübörögve csapódott a kis helyiség falához. Az egyik fal mellett egy kis bárpult állt, és hamarosan alkohol bűze járta át a levegőt, ahogy egyik üveg a másik után tört össze. A poharak összecsördültek, majd leestek a polcokról, miközben a fejük fölött lévő ipari lámpák riasztóan lengtek dísztelen kábeleiken. A levegő fokozatosan megtelt finom, szürke porral, ahogy egyik vámpír a másik után elbukott Aden és embereinek egyesített ereje előtt.

Aden hatalmának mélyéről egy sötét erő emelte fel a fejét, és megszimatolva a halált, követelte, hogy engedjék szabadon. Két évszázadnyi fegyelemre támaszkodva, Aden megfeszítette akaratát, és elfojtotta, nem engedve, hogy Silas kémei hírt vigyenek mesterüknek a valódi képességeiről. De a tekintetéből, a szeme éjsötét ragyogásából bizonyára kiolvasható volt a sötét kegyetlenség íze, mert Silas követői egyetlen pillantást vetettek a vérrel borított Adenre, és látták a saját halálukat. A kijárat felé törtek, de Bastien és a többiek előbb értek oda. Nincs kegyelem, mondta Aden az embereinek, és azok nem is kegyelmeztek.

Végül Aden megállt a szoba közepén, és ellenséget keresve az összetört asztalok és székek maradványai, valamint a valamikori antik bárpultból maradt üveg- és fakupacok között, beleszagolt a porba és a vérbe, ami egy vámpír csatatér elkerülhetetlen maradványa volt. Senki sem emelkedett fel a romok közül, hogy kihívja őt. Egyetlen szív sem dobogott a 6x6-os privát helyiségben, kivéve azt a négyet, akik Aden gondviseléséhez tartoztak. És maga Aden.

Tudta, hogy néz ki. Tudatában volt a szeme hideg ragyogásának, ujjai karmokká görbült formájának, és a vértől csöpögő agyarainak csillogásának. Még a saját gyermekei is habozva közeledtek hozzá, miközben az erejének visszhangjai még mindig visszaverődtek a falakról. Csak Sebastien tudta, mibe került neki ez az éjszakai munka, a szükséges erőfeszítés, hogy megfékezze ezt az egyedülálló és hátborzongató képességet, amely a vámpírvérével együtt érkezett hozzá. De már gyerekkorában megtanulta a szigorú kontroll szükségességét, és ez a soha nem feledhető lecke jó szolgálatot tett neki, mióta vámpírrá vált. Amikor végül a földbe döngöli majd Silast, kikényszerítve a kettejük közötti párharcot, nem fogja majd visszafogni magát, de a kisebb vámpírok, akiket a nő hagyott ma este itt meghalni, inkább az ő áldozati bárányai voltak.

Lassan csend töltötte be a szobát. A por leülepedett, és az utolsó összetört üveg is a törmelékre csorgatta a tartalmát.

– Atyám! – Természetesen Bastien volt az. Mindannyiuk közül ő volt a legidősebb, és aki a legkevésbé félt tőle, függetlenül a körülményektől.

– Emberek? – morogta Aden, alig tudta megformálni a szót a dühe mélyéről.

– Egy sem volt ebben a helyiségben, uram. Egy kis kegyelem, de Silas bizonyára eltávolította őket az Ön érkezésére való tekintettel.

Aden összeszorította az állkapcsát az ebből a kis információból levonható megdönthetetlen következtetés ellen. Silas tudta, hogy jönni fog. De hogyan?

– Holnap közvetlenül a forrásoddal akarok beszélni, Bastien. Valaki figyelmeztette Silast, hogy jövünk, és tudni akarom, hogy ki volt az!

– Az akciónk nem volt előre megtervezve, uram – tiltakozott Bastien. – Senki sem tudott róla, kivéve...

Aden élesen megfordult, hogy ránézzen. – Kivéve ki?

A hadnagya óvatosan nézett rá, aztán mély levegőt vett, és vállalta a kockázatot. – Ms. Reid, Atyám. Éppen telefonáltam, amikor elment mellettem. Lehet, hogy meghallotta.

Aden a homlokát ráncolta. Ez volt a valódi oka annak, hogy Sidonie akkor közeledett hozzá, amikor közeledett? A halott barátnőjéről és a drogokról szóló története csupán álca volt, hogy bejuttassa az irodájába, mint egy selyembe öltözött trójai faló? A gondolat annyira feldühítette, hogy majdnem megfulladt tőle. Legszívesebben a lány otthonához rohant volna, hogy szembesítse, kitépve az igazságot a fejéből, amíg a halálért nem könyörög.

De késő volt, és másokat kellett megvédenie.

– Sidonie holnap ismét csatlakozik hozzánk – mondta hűvösen. – Ha ő volt az, aki elárult minket, még az éjszaka vége előtt tudni fogom!

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Sid a tükör előtt állt, ismét megpróbálva eldönteni, mit vegyen fel az Adennel való találkozóra. Folyton az órára pillantott. Nem akart elkésni, nem akart okot adni a férfinak, hogy elküldje. Elhatározta, hogy ma este nem hagyja magát eltéríteni. Szembesíteni fogja Adent azzal, amit megtudott Klemens beteges vállalkozásáról, és meg fogja kérdezni tőle, mit tervez tenni ez ügyben. A Dresnerrel folytatott tegnap esti beszélgetése után arra is kíváncsi volt, mi történt Aden és Silas között. Még azt is beismerte magának, hogy egy kicsit félt attól, hogy Aden vereséget szenvedett, és nem lesz, aki találkozzon vele, amikor megérkezik az irodájába. Vagy ami még rosszabb, hogy valami furcsa vámpír lesz ott, akiben nem bízhat.

Nem mintha Adenben megbízott volna. Nem volt ennyire naiv. De a férfi, ha őszintének nem is, de legalább professzionálisnak látszott. És talán egy kicsit szexuálisan is érdeklődőnek tűnt irányába. És, oké, talán őt is felcsigázta a pasas, ami elgondolkodtatta a saját épelméjűségéről. De nem tudta kiverni a fejéből a képet Aden szájáról a nyakán, a meleg leheletéről, miközben az agyarai lassan előbújnak az ínyéből, ahogy az ereibe süllyednek...

A fenébe! Megrázta magát mentálisan. Ezért állt sorba annyi nő, és férfi is, azoknál a vérházaknál? Vajon a vámpírok valamiféle feromont bocsátottak ki magukból, amitől az átlagemberek elveszítették minden túlélési ösztönüket?

– Szedd össze magad! – mondta magának Sid élesen, majd felnevetett. Tényleg kezdett megőrülni. Belelépett a zöld gyapjúruhába, amit ma este viselni akart, felhúzta a csípőjén, majd hátranyúlt, hogy felhúzza a cipzárat, mielőtt kritikusan szemügyre vette magát. Elég szép ruha volt, de a dekoltázs miatt választotta. A legtöbb téli ruhája magasnyakú volt, mert azok téli ruhák voltak. Elvégre ez Chicago volt. A tegnap este viselt pulóvere és ez a ruha volt valószínűleg az egyetlen kivétel a szekrényében.

Lesimította a puha gyapjút a csípőjén, és küzdött az ösztönnel, hogy keressen egy kardigánt, amely eltakarja a szív alakú dekoltázst, amely nemcsak a nyakát fedte fel, de eléggé megmutatta a dekoltázsát is. Mélyet sóhajtva lépett bele egy pár egyszerű fekete cipőbe. Egyszerű abban az értelemben, hogy dísztelenek voltak, de magas tűsarokkal, és hátul apró masnival, ami a professzionálisból szexivé varázsolta őket. Vagy legalábbis ő így gondolta. Remélhetőleg Aden is így fogja gondolni.

Egy újabb elnyújtott sóhajjal felhúzta meleg kabátját, és elindult, hogy ismét önként besétáljon az oroszlán barlangjába.

 

 

Aden az íróasztala mögött ült, amikor Sidonie Reid belépett az irodájába. Nem először kívánta, bárcsak a vámpír adottsága nagyobb telepatikus részt tartalmazott volna, különösen, ha emberekről volt szó. Elég könnyen tudta rajtuk érvényesíteni az akaratát. Ha akarta volna, pillanatok alatt meztelenre vetkőztette volna Ms. Reidet, hogy aztán térdre ereszkedjen előtte. Ő azonban ritkán tett ilyesmit. Inkább a csábítást részesítette előnyben, addig vonzotta áldozatait, amíg azok könyörögtek azért, amit mindvégig akart tőlük, még akkor is, ha pillanatokkal azelőtt még megtagadták tőle.

Néhány vámpír arra használta az embereket megbabonázó képességét, hogy meggazdagodjon. De Aden sosem pénzt vagy aranyat akart. Mindkettőből volt neki bőven, és mindig tudott még többet szerezni. Nem, amire vágyott, az a szexuális megadás volt. És ő mestere volt annak, hogy megszerezze, amit akart.

Vegyük például Sidonie-t. Akart tőle valamit, és hajlandó volt használni a szexualitását is, hogy megszerezze. Valószínűleg nem állt szándékában végigcsinálni a csábító közeledését. Kétségtelen, hogy hozzászokott ahhoz, hogy összezavarja a férfiakat, hogy megadják neki, amit akar, majd eltáncoljon anélkül, hogy teljesítenie kellene. Ő és Aden egyformán használták a csábítást, kivéve, hogy Aden mindig teljesített. Végül is ez volt a móka fele.

Ledobta a kabátját a kanapéra, és udvarias mosollyal megfordult. A ruha sötétzöld volt, ami hízelgett a hajának, és kiemelte halvány bőrének rózsaszín árnyalatát, különösen a melle domborulatánál, amelyet a dekoltázs íve mutatott. Nem igazán érezte jól magát a ruhában. A férfi ezt abból tudta, hogy a lány gyakran tett meghiúsult kísérleteket, hogy magasabbra húzza a dekoltázst. Szórakozva mosolygott a lány szerénységén, különösen, amikor az ellentétben állt a „dugj meg” sarkú cipővel, amit viselt.

Nem szólt semmit, csak nézte és várt, miközben a lány nyakára és arcára a szégyen pírja kúszott.

– Valami baj van? – kérdezte, és sikerült megállítania a kezét félúton a dekoltázsának egy újabb rántása előtt.

– Nem tudom – mondta simán. – Van?

A nő megpróbálta leplezni ingerültségét, de két apró ránc jelent meg a szemöldöke között.

– Hová mentél tegnap este, Sidonie? – kérdezte a férfi. – Miután elmentél innen.

A ráncok fintorrá mélyültek. – Hazamentem. Miért, te mit csináltál? – követelte.

Aden ajka enyhe mosolyra görbült, miközben odasétált a nőhöz. A lány tágra nyílt szemekkel meredt rá, és hátrálni kezdett. De aztán megfeszítette a vállát, és dacosan összeszorította az ajkát.

– Sidonie – dorombolta a férfi, és ujjainak hátoldalával végigsimított a lány selymes arcán.

A nő gyorsan pislogott, tiszta kék szemei a férfiéba néztek, a szíve olyan hangosan dobogott Aden fülében, hogy a lánynak magának is hallania kellett. Sid nyelt egyet, és azt suttogta: – Igen?

– Ó, ne mondj igent túl gyorsan, édesem! – mormogta a férfi, és hagyta, hogy ujjai tovább haladjanak lefelé a nő elegáns nyakának ívén, majd még lejjebb, hogy végigsimítsanak a mellek domborulatán. Előrehajolt, amíg az ajka majdnem a lány füléhez ért. – A ruha még a pulóvernél is jobban tetszik – suttogta.

A lány ijedten kapkodott a levegőért, a férfi olyan közel állt hozzá, hogy a mellei a mellkasát súrolták. De ahelyett, hogy elhátrált volna, ahogy egy úriember tette volna, a férfi még közelebb lépett, egyik kezét a lány csípőjére tette.

– Haraptak már meg valaha, Sidonie? – kérdezte, miközben a szája a nőé fölött lebegett, a keze pedig mögé csúszott, hogy megsimogassa a derekát, közvetlenül a feneke íve fölött. Könnyed érintés volt, de elég ahhoz, hogy a helyén tartsa, elég ahhoz, hogy tudassa vele, hogy az övé az irányítás.

A lány megrázta a fejét, szemei elkerekedtek, pupillái kitágultak a vágytól. – Nem.

– Szeretnéd? Ezért vagy itt?

Úgy tűnt, a nőnek nehezére esett választ találni erre. Azt hitte, hogy hazudhat neki? Az lehetetlen. Egy vámpír az ő erejével képes volt észrevenni az összes olyan finom változást, ami megnyilvánult az emberekben, amikor hazudtak. De lehet, hogy a lány ezt nem tudta. A nyelve kibújt, hogy megnedvesítse az ajkait.

– Ez nem... – Mély levegőt vett, a mellei ismét súrolták a férfi mellkasát, ezúttal még jobban. A férfi olyan szorosan tartotta a nőt, hogy érezte a felálló mellbimbóinak dörzsölését, és hallotta a lány lélegzetének halk elakadását, amit valószínűleg nem akart volna hallatni.

Aden ajkai felfelé görbültek az elégedettségtől. A nő érezni akarta az agyarainak csókját, de nem akarta akarni. Ez volt az, amit szeretett. Ez volt az, amitől megkeményedett. A farka vastagra és forróra duzzadt a nadrágja finom gyapjúja alatt, és kissé elmozdult, hagyva, hogy a lány is érezze.

A nő mély levegőt vett. A keze felemelkedett, hogy a férfi mellkasához nyomódjon, ujjai enyhén meggörbültek, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy megállítsa Adent, vagy közelebb húzza magához.

Aden lehajtotta a fejét, és beszívta a lány illatát, az izgalmát, a vérét, amely olyan közel volt a felszínhez, a füle alatti nagy vénáján keresztül sűrűn és melegen száguldott. Nyelve végigsiklott a lány nyaki ütőerén, aztán felemelte a fejét, és lágyan megfújta a nedves bőrt.

Sidonie megborzongott, és a gyönyör egy apró hangját adta ki, Aden pedig elmosolyodott.

– Hová mentél tegnap este? – suttogta.

A lány megmerevedett. – Mi van?

 

 

Sidonie Aden mellkasára tette a kezét, és felsóhajtott a gyönyörtől. A férfi olyan nagy volt, az izmok az ujjai alatt acélkemények. És meg akarta csinálni ezt a dolgot. A férfi szinte abban a pillanatban rászállt, amikor belépett ma este az ajtón, azon a mély, szexi hangján duruzsolt neki, sötét szemei végigsimogatták a teste minden domborulatát, minden lélegzetvételtől megemelkedő melleit a mélyen kivágott dekoltázsban. Talán éhes volt, vagy bármi is történt tegnap éjjel, esetleg kimerítette, és vérre volt szüksége. Talán ezért csinálta a teljes erőbedobást rögtön a rajtvonalról. Az agyának az a része, amelyik író volt, megrótta a vegyes metaforáért, de azt mondta neki, hogy fogja be.

Megborzongott, amikor Aden közelebb hajolt, nedves nyelve végigsiklott a füle alatti bőrön, lehelete meleg volt, pont olyan, amilyennek elképzelte. Nem tudta megállítani a gyönyör apró hangját, ami kiszökött az ajkai közül. Hát nem tudta végig, hogy ez lesz a vége? Nem azért öltözött így, hogy elcsábítsa a férfit, hogy a fogai a nyakán legyenek? És mi fájhatott volna? Végül is csak egy kis vér volt.

– Hová mentél tegnap este? – suttogta a férfi.

Sid pislogott, a váratlan kérdés olyan volt, mint egy pofon az arcába. – Mi van? – kérdezte, és Aden mellkasát lökdöste, de eredménytelenül.

Aden kiegyenesedett, és lenézett rá, minden porcikája hideg és arrogáns volt, eltűnt a csábító szerető.

– Kinek dolgozol?

Sid erősebben lökte meg, és kissé megbotlott a magas sarkakon, amikor a férfi hirtelen elengedte.

– Nem dolgozom senkinek, te seggfej! – csattant fel a nő. – Napok óta próbálom elmondani neked, miért vagyok itt, de te annyira elfoglalt voltál azzal, hogy Mr. Fontos legyél, hogy nem szántál időt arra, hogy meghallgass!

Aden újra bezárta a köztük lévő teret, és hirtelen a lány fölé magasodott, a mérete hirtelen inkább fenyegető volt, mint szexi. – Mit hallottál tegnap este? És kinek mondtad el?

Sidonie két idősebb testvérrel nőtt fel. Egész életében nagyobb hímekkel volt dolga. A vállát Aden mellkasának feszítette, megpróbálta mozdulatra kényszeríteni, de a férfi csak felnevetett, és a nő érezte, hogy felforr a dühe. A legtöbb ember sosem látta, de a lánynak volt egy fajta vérmérséklete. Nem volt haragtartó, és nem tudta sokáig tartani a haragot, de amikor a dühe végül a felszínre tört, forrón érkezett.

– Tűnés! – követelte.

A férfi kárörvendő mosolyra húzta a száját, és azt mondta: – Nem!

Sidonie dühvel teli sikoly kíséretében meglendítette ökölbe szorított kezét a férfi önelégült arcát célozva, ahogyan azt az egyik testvérével is tette volna. De Aden elkapta a kezét, és ő is dühösen nézett a nőre.

– Nem akarod ezt csinálni!

– Akkor engedj el!

– Kivel beszéltél tegnap este?

– Senkivel, a fenébe is! Egyedül élek. Nincs senki... – A hangja elakadt.

– Mi az? – követelte a férfi, helyesen értelmezve a lány tétovázását.

Sid gondolatai száguldottak. Dresner professzor. Csak ő lehetett. Eszébe jutott Dresner reakciója, amint megemlítette Aden távozását, ahogyan információkat kért Sidtől, majd szinte azonnal megszakította a beszélgetést.

– Mi történt tegnap este? – suttogta, és felnézett a férfira. – Meghalt valaki?

A férfi elkomorult, és a lány azt hitte, nem fog válaszolni, de aztán azt mondta: – Sok vámpír meghalt. Egyikük sem az enyém volt.

Sid majdnem megfulladt a torkát eltömő bűntudattól. Vajon azok a vámpírok miatta haltak meg?

– És mi van Silasszel? – kérdezte.

Aden tekintete veszélyesen összeszűkült.

– Mit tudsz te Silasről?

A lány a fejét ingatta. – Semmit. Akkor hallottam a nevét, amikor tegnap este elmentem. Bastien telefonált.

– És te elmondtad valakinek. Ki volt az?

Sid nem akarta megmondani. Ennyivel bizonyára tartozott Dresner professzornak. Nem voltak éppen barátok, és ez úgy hangzott, mintha elárulta volna Sid bizalmát, de mindketten emberek voltak. Ez nem számított valamit? Valamiféle lojalitás?

– Valaki figyelmeztette Silast tegnap este – morogta Aden. – Tudni akarod, ki a felelős valójában a sok halott vámpírért? Nézz a barátodra, aki üzent, hogy jövünk, és Silasre, aki elfutott, tudván, hogy mit fogok tenni a hátrahagyott vámpírokkal.

Sid halványan bólintott. Valahogy minden kifordult. Azért kezdte ezt az egészet, hogy életeket mentsen, és most úgy tűnt, ehelyett életekbe került. Vagy Dresner a felelős. De vajon nem volt ő is felelős?

– Együtt dolgoztam valakivel – suttogta. Aden keze ismét megmarkolta a nő csípőjét, az ujjai erősen összeszorultak. – Ő egyfajta szakértője a vámpírok viselkedésének.

– Egy ember?

– Igen. Ő egy professzor az egyetemen. Ő mesélt nekem arról a bárról, ahol Travisszel találkoztam.

– A neve?

Sid aggódva ráncolta a homlokát. – Mit fogsz csinálni, ha elmondom?

– Beszélek vele.

– Ez minden?

– Attól függ, nem igaz? Mit tennétek ti, emberek, olyasvalakivel, aki több halálos áldozatot követelő rajtaütést rendez?

– Gondolom, börtönbe kerülne, gyilkosságra való felbujtásért, vagy ilyesmi.

Aden megvonta a vállát.

– A vámpír igazságszolgáltatás valamivel kevésbé kétértelmű.

– Elmondom, ki ő, de csak akkor, ha magaddal viszel, amikor beszélsz vele.

– Aligha vagy abban a helyzetben, hogy követeléseket támassz! – morogta, és közelebb rántotta a lányt, amíg az a kemény testéhez nem simult. És a férfi kemény volt... mindenhol. A fenébe is!

– Ez az én ajánlatom – mondta a lány makacsul. – Vedd el, vagy hagyd ott!

Aden némán nézte őt, és Sid visszabámult, amíg már úgy látszott, mintha Aden szeme izzani kezdett volna, mélykék árnyalatot öltve, mint a holdfény egy felhős téli éjszakán. A férfi tekintete végigsiklott a lány arcán, le a mellek domborulatáig, majd vissza felfelé.

– Ó, szándékomban áll elvenni – duruzsolta azon a mély hangján.